Irodalmi Szemle, 1973
1973/6 - Jiří Marek: Alvilági románc
— A Légiőbank — fújta ki a füstöt a tanácsos úr. — Szóval mégiscsak! Látja, jobban meg kellett volna őt szorongatnunk. De amikor mindenki fedezte. Legutoljára a maga Ancsája is. — Pedig sokszor meg is verte! Ű maga mondta nekem. — Ezért szúrta le, ugye? — Nem, kérem, tanácsos úr, nem ezért. — Hát miért? — Amiért rám fogta a pisztolyt. Kész lett volna lepuffantani, tanácsos úr. — Meghiszem azt. De tulajdonképpen miért fogta magára a pisztolyt? — Azért, mert azt kértem tőle, ami a legbecsesebb volt nekem... — Aha! Ancsát — mosolyodott el együttérzően a tanácsos úr. Cinege azonban megcsóválta a fejét: — Nem, kérem. A szerszámaimat akartam tőle visszaszerezni. Az a dög Ancsa neki adta. Mindent odaadott neki... A szerszámaimat is. A tanácsos úr még jobban hátratolta a kalapját. — A szerszámait... — fújta ki kételkedve a füstöt. — Igen. És amikor nem ment a dolog szépen, megpróbáltam csúnyán, s ekkor ő rám fogta ezt a pisztolyt, csakhogy én olyat vágtam a mancsára, hogy kiesett a kezéből... — Aha, attól van az a véraláfutás a kezén — dörmögte a tanácsos úr inkább csak úgy magának. — Aztán bicskát rántottam rá. Lehuppantunk a földre, és csak ide-oda hemperegtünk, mert féltem, hogy ha megkaparintja a pisztolyt, nyomban ledurrant. Egyszer csak érzem, hogy megmerevedik a karjaim közt. Nézem, hát felnyársalódott a késemre ... A tanácsos úr még tűnődve szippantott egyet a szivarjából, majd a szivarvéget elnyomta a piszkos padlásburkolaton. — Hallja csak, és miért cipelte egészen a folyóhoz? — Megijedtem, hiszen én nem akartam őt megölni, noha... úgy gondolom, tanácsos úr, hogy teljesen igazságosan cselekedtem. A tanácsos úr felsőhajtott: — Tudja, az nem olyan egyszerű... Az igazságot az ember nem harcolhatja ki maga. Az ilyesmi rendszerint rosszul végződik. Mint a maga esetében is. Az igazságnak mi vagyunk a szakértői. Ha éjszaka eljött volna, és megmondja a szolgálatosnak, mi történt, reggel kihallgattuk volna, és lehetséges, hogy... Nézze, megmondom magának egyenesen: Ojjákeresztelt nem is igen érdemelt volna mást, különösen ha azt mondja, hogy az bankrablás az ő műve volt. Hallgattak. Az utcáról motorberregés hallatszott. A tanácsos úr kiment a folyosóra és lekiáltott: — Bouše! Lent kinyílt a kapu: — Parancs, tanácsos úr! — Mi történik odalent? Azt mondtam, hogy maradjanak veszteg. — A tűzoltók vonulnak el, kérem szépen. Valahol Vynohradyban tűz van. — Csakugyan? Akkor minden rendben. A tanácsos úr visszatért a padlásra, de már nem ült le: — Egy lakó kávét főz, mindjárt itt alattunk. Érzi? Kiszáradt a torkom, mit gondol, megkínálnának bennünket? — Az az én háziasszonyom, kérem! Kiléptek a padlásajtón, és lejjebb mentek egy félemelettel. És a háziasszony, ahogyan illik, csakugyan megkínálta őket kávéval. — Most pedig menjen át a szomszéd szobába, mama, nekünk még bizalmas megbeszélnivalónk van — mondta nyájasan, de határozottan a tanácsos úr, és az asszony kisurrant a konyhából, akár egy egérke, s a biztonság kedvéért többször is keresztét vetett. — No és most szépen mondja meg nekem, mi a terve! Cinege az asztalra helyezte a pisztolyt, és melengetni kezdte a kezét a nagy kávéscsészén. — Védeni fogom magam, tanácsos úr, hiszen van mivel lőnöm — válaszolta méltóságteljesen Cinege.
