Irodalmi Szemle, 1973
1973/6 - Mikola Anikó: Félelém
Mikola Anikó 1944-ben született lókán (galántai járás). Önálló kötete az 1971-ben kiadott Tűz és füst között című versgyűjtemény. félelem Egy nap népdalgyűjtő érkezett a faluba. Éppen delet kongattak mind a két toronyban, amikor végigment a falu főutcáján, s egyenesen az alvégnek tartott, mert már az autóbuszról leszállva megtudta, hogy ott, a folyónak szaladó házsor mögött, egy kicsiny vályogházban él a falu legöregebb asszonya, özvegy Varga Istvánná, született Cserhelyi Róza. Az elnémult harangok zenéje még ott vibrált a fülében, amikor a Pusztasor kis- ablakos házai között megtalálta a szorost, amely Róza néni külön világához vezetett. Már látta is a házat. Düledező deszkapalánk futotta körül, egy öreg szederfa borult rá oltalmazón, mégis árva, elhagyatott volt itt a folyó nyárfaszegélye és a hátat fordító Pusztasor között. Kitaposott ösvény vezethetett valamikor a szorostól a palánk kapujáig, de Róza nőni, úgy látszik, nemigen tapossa már, mert felverte a csillagpázsit meg a székifű. Egy fallka kisliba legelészett a sarjadó gyepen. Az öreg lúd mérges szárnysuhogtatással és sziszegéssel figyelmeztette, hogy jobb lesz, ha széles ívben elkerüli a családját. A férfi iparkodott is minél előbb bévül kerülni a kerítés ajtaján, mert feltámadtak libalegeltető gyermekkorának rossz emlékei. Körülnézett a parányi udvaron, és meglátta Róza nénit, aki éppen a padlásajtónak támasztott létrán ereszkedett lefelé, egy szakajtó kukoricával az ölében. A férfi köszönt, aztán elmondta, mi járatban van. Róza néni gyanakodva nézegette az idegen vállán lógó furcsa masinákat, aztán szabadkozni kezdett: — Jaj, lelkem, ha tudtam volna, hogy le akar venni, legalább tiszta ruhát öltöttem volna ... — Hagyja csak, Róza néni, így is jó lesz, ahogy van. Sietnem kell a fényképezéssel, mert mindjárt árnyékos lesz az udvar. A többire meg majd ráérünk később is. — De még ilyet, de még ilyet... — csóválta kicsiny madárfejét az öregasszony. Szaladt a színbe, s mikor visszatért, fürgén sepregetni kezdte az udvart, pedig azon ugyan nem akadt söpörni való. A népdalgyűjtő megértette, mit kíván tőle Róza néni. Talán élete utolsó felvétele lesz ez, hát legalább ölhetett kézzel örökítse meg őt a lencse. Mikor a fényképezéssel készen voltak, Róza néni is fölengedett egy kissé, s kedvesebb hangon invitálta befelé az idegent. — Erre tessék, ide az elsőházba. De hát mi jutott eszébe, hogy éppen engem... Ez a ház is, meg a kerítés. .. javítani kéne már. Kimeszeltem, minden tavaszkor kimeszeltem, de az nem segít. Egyszer még rám dűl. Mióta Istvánom — nyugodjon békében — itthagyott, azóta nem volt tatarozva. Tán csak kiszolgál már addig a kevés ideig, míg utánamegyek. — Hány éves is most, Róza néni?
