Irodalmi Szemle, 1973

1973/6 - Keszeli Ferenc: Ökörnyál a tűzfalon

ugyanúgy ismernek és fölismernek engem is, szótlanul nézik, amint a tömeg gyanakvó fele megmotozza üres zsebeimet, és felírják a címemet, mert hiszen sosem lehet tudni... Másnak a pultnál azt mondom: Ugye jó ez a bor, Zsan? Válasz: Az jó benne, hogy te fizeted.

Az ember az embertársait úgy válogatja meg, hogy barátságokba keveredik. A barátságok — akár a szerelmek — megviselnek, mert a barátok és a szeretők a maguk titkolt énjét ismerik föl egymásban, s egymástól elriadnak vagy cinkostársak lesznek a bűnben — és boldogtalanok.

Nem igaz. Hiszek az emberben. A részegítő italok mámorával hiszek és felejtek, és nem vonök le bölcs tanulságokat, míg az embert magamnál jobban nem ismerem. Valamit mindig megtanulok és valamit mindig elfelejtek. Valamiről mindig lemondok, hogy valamiért meg tudjak küzdeni. Valahol mindig elindulok, valahol mindig megtorpanok, valahonnét mindig tovább megyek valahová — valahová mindig elérkezem...

Ágyékomig szívom a pipafüstöt.

Szegény jó apai öregapám, Lénárt.

Ű tanított meg szeretni.

Ű tanított meg mindarra, ami a teljes tudathasadás állapotában is megmaradhat bennem. Virágzó csórmányfán ő mutatta meg a vörösbegyet, és soha senki más. Ő mutatta meg a fürjet, a fészkét a bojtorján között, s tőle tudom, hogy a madár tojását nem szabad bántani. A kakukkfű, a zsálya, a menta szagát az ő tenyerében szagoltam meg. Ahová az ujja mutatott, ott repült a tarka büdösdutka, s tudom, ha ma mennék el arra a virágzó rétre, ma is ugyanott, ugyanúgy repülne fel ugyanaz a madár

Nem tudom, mikor kezdődtek és hogyan értek véget szertartásos vasárnapi barangolásaink. Elindultunk fölfelé a folyó mentén, melynek partja félszáz kilométeres szakaszon lakatlan. Bojtorjánért mentünk. A bojtorjánból esténként teát főzött az öreganyám. Volt belőle a házban bőségesen. Száraz csokrokban lógott a gerendán. Végtelen telekre is elég lett volna a készlet, de tavasszal mindig kidobtuk, s mentünk friss bojtorjánt szedni. Minden vasárnap, kora tavasztól késő őszig. Mikor a faluban kismisére harangoztak, mi már túl voltunk Kövecsesen, ahová a harangszó sem hallatszott, így hát csak télen ismertem meg a templom belsejét, azt is azért, mert dédöreganyám elkergetett.

Királyokról, medvékről, boszorkányokról meg sárkányokról sosem mesélt az öregapám, — mégis mennyit és milyen káprázatos dolgokat hallottam tőle. Foghattam később bármilyen halat, öregapám tanításának jóvoltából biztosan tudtam, milyen fajta. Egyetlen toliról, egyetlen trilláról fölismertem az összes felénk honos madarat, ismertem minden fát, minden virágról tudtam, mikor nyílik. Öregapám szájából egyetlen emberről sem hallottam rosszat soha, de akikről nem szólt, azokról — ha még élnek — ösztönösen ma is félek, valami miatt tartok tőlük.

Egyszer aratáskor egyetlen piros klottgatyában, mezítláb kóboroltam a nagy szövetkezeti tarlón. Naplemente volt, s rajtam meg a lányos lágysággal lebegő ökörnyálakon kívül semmi sem mozdult, még csak libasereg se fehérlett a láthatáron. Vártam, hogy beesteledjen, s dinnyét lophassak túl a fasoron. Egyszercsak váratlanul valami puhára léptem. Ijedten kaptam fel a lábam, tudtam, hogy alatta csakis hörcsög lehet, semmi más. Méghozzá jókora. Vonítva írt le körülöttem egy kört, aztán kimeresztett szemekkel, vicsorítva, hörögve nekem berzenkedett. A kihívás félreérthetetlen volt, s elkerülhetetlen az, hogy el ne fogadjam. Igen ám, de hogyan? Hogy támadjak egy akkora kis állatra, s mit tegyek, ha ő támad engem? A helyzet komikus, bár egyben ijesztő is volt. Álltunk, farkasszemet néztünk egymással. Visszavicsorítottam rá, dobbantottam, s már karmolta, harapta is a lábam szárát, kapaszkodott rám fölfelé. Leráztam magamról, leírt egy kört, megint nekirugaszkodott és felfutott a mellemig, végig a meztelen testemen. Lesöpörtem magamról, de ijedtemben nem tudtam, mit is csináljak. Egyetlen megoldás látszott ésszerűnek: rá kell lépnem. Bár nem lesz az olyan egyszerű, meg persze, kellemes se. Ki sem gondoltam, és egy véletlenül ügyes mozdulat révén már ott is volt az állat a meztelen talpam alatt. Vonított .vonaglott, nem adta fel a harcot, nem látta be, hogy az erősebb én vagyok. Percek múlva fordult a helyzet, de én kezdtem eltanácstalankodni, mivel hogy sokáig mégsem állhatok így. Ha elengedem, megint nekem támad. Hallottam már, hogy kikaparta a hörcsög az ember szemét...