Irodalmi Szemle, 1973

1973/6 - Keszeli Ferenc: Ökörnyál a tűzfalon

Összegyúrni meg nem volt merszem, s abban sem lehettem biztos, hogy a puha tarlón meztelen talppal az olyan egyszerűen megy. Körülnéztem, valami husángot kerestem, de kartávolságon belül még csak egy ceruzányi fadarab sem akadt, amivel leszoríthattam volna a fejét... vagy mit tudom én... Kelletlen ugyan, de Idő teltével a már Ijesztő-fenyegető vonításban be kellett ismernem, hogy megijedtem, hogy nevetséges veszélybe kerültem, s úgy látszik, nincs más megoldás, mint hogy valamiképpen mégis csak össze kell 'taposnom a kisnyúlnyi nagyságú, az életéért ragadozóvá vadult állatot. Már arra gondoltam, hogy leszedem magamról az egyetlen ruhadarabot, a piros klott- gatyát, valahogy belefogom a hörcsögöt, s akkor már majd csak lesz további megoldás is, amikor a hátam mögött hallom, hogy messziről szólít az öregapám. Megfordultam, láttam, hosszú, nyújtott léptekkel siet felém. Amikor odaért, nem kérdezett semmit. Lehajolt, tarkójánál megfogta a szerencsétlen kis bestiát, fölemelte, s az vonított, rúgkapált tovább, lógva a magasban. Öregapám kapkodni kezdett felé a bal kezével, mozdulata szelídítő simogatássá lágyult, s a hörcsög lassan elhallgatott, abbahagyta a vadóc védekezést, és mintha varázslat esett volna, beleszelídült a bajsza alatt szélesen, kedves sajnálkozással mosolygó, cirógató tekintetű öregember kérges tenyerébe. És nyújtotta felém, mondván: no nesze, fogd meg, ne félj tőle. S én függetlenül az előzményektől, minden félsz, minden fontolgatás nélkül nyúltam utána s vettem a szép, selymes állatot a tenyerembe, ahol ijedten, lüktető mellkassal ugyan, de úgy megült, mint egy angoranyúl. No, most már elengedjük — hallottam, s én óvatosan letettem a tarlóra a hörcsögöt. Ahogy elfutott, abban még riadtság se volt.

Csodálattal bámultam öregapámat, de ő alig szólt, s csak kuncogva hallgatta, ahogy meséltem az előzményeket. Elmentünk í fasorig, melyen túl ott nyújtózott a haragoszöld dinnyeföld. A rettenetes csősz kunyhója ott állt a tábla közepén. Vadkerti Medárd, akitől addig csak féltem, irtóztam, vidám kedvességgel fogadott bennünket, s szót se ejtett arról, hogy az előző héten káromkodva hajigálta utánam a csillogó görbebotot, én meg disznóságokat 'kiabálva, szamárfület mutogatva gúnyoltam, loholtattam szegényt magam után. Beengedett csodálatos kunyhójába, vérvörös dinnyét nyitott, s öregapámmal arról beszélgetett, hogyan fagyott meg a lábuk Voronyezsnél, milyen keservvel, mekkora szerencsével vergődtek haza. Tátott, dinnyéiétől szutykos-ragadós szájjal hallgattam a történeteiket. A legkellemesebb az volt, hogy a két öregember tegezte egymást. Sosem tudtam, hogy jóbarátok, hogy életveszélyeik élményei közösek. Gyönyörű volt hallgatni, amint néven nevezve, tegezve szólították egymást, ami mifelénk bizony nem volt szokás.

Hazafelé gyalogolva, hóna alatt egy nagy dinnyével, azt mondta öregapám: Ez egy becsületes ember, kisfiam, nem kell tőle félned.

És én azóta is a legnagyobb tisztelettel gondolok vissza Vadkerti Medárdra, akiről az után az élmény után már sosem tudtam meg többet, csak hogy meghalt hatvanötben és három nap múlva találták meg a kunyhó előtt... és hogy akkor már nem volt senkije, véletlenül akadt rá egy dinnyetolvaj a szomszéd faluból.

A tűzfal a felejtés fala.

Nem a vigasztaló, enyhítő felejtésé, hanem a keservesen gyönyörű emlékeket pusztító felejtésé.

A téglák és fúgák borzalmas szimmetriája, hamis egyszerűsége, megalázó közönségessége olyan, mint a bérgyilkosok hidegvérű óvatossága. Nincs játék, nincs költészet, nincs szenvedély, nincs szerelem, nincs közösség, nincs titok, nincs mese — csak tégla van a téglán, tégla, amelyből kiázott a tűz tökélye, tégla, amelyből kipergett a napbarnította, verejtékező vályogvető lelke.

Aki előttem élt itt, naplementét festett az ablaküvegre, én meg területszámításokat és pénzügyi kalkulációkat végzek, mert tükörrel akarom letapétázni a tűzfalat.

Fáj a tűzfal, mert hiába nézek ki az ablakon, nem látok szatyrot cipelő asszonyokat, szénlapátoló házmestert, munkába igyekvő melósokat, villamost, ábrándos kamaszlányokat, nem látom nyikorogva fékező autók előtt, hogyan marad életben egy anyóka vagy egy kisgyerek. Nem látom, amikor hajnalonként a tejcsarnok előtt lerakják a tejet... nem látok el a dinnyeföldre, a tarlóra, nem látok el Abacsonyig, nem látok el a saját emlékemig.