Irodalmi Szemle, 1973

1973/6 - Keszeli Ferenc: Ökörnyál a tűzfalon

idealista igazságérzetű ember, aki a világgal mások vétkességét látva lett elégedetlen, s közben elveszítette valóságérzékét, magabiztonságát, s jóindulatú, emberi szándékainak célravezető eszközeit is.

Sokszor hiszem, hogy a bőrömből kibújhatok.

Gyakran rugaszkodom neki a meztelen falnak, hogy felmásszak rá. Persze nem hisztérikusan, de nem is a hegymászók megfontolt óvatosságával, kiszámított mozdulataikkal, fölszereléseikkel, így hát akkora kockázattal teszem, amekkora a szándékba vetett hitem. Az erőt a tehetetlenség adja. A fal tövében azt mondom, a vak embert nem elég csupán átvezetni az úton — a járdaszélen úgy kell megfognod a karját, hogy az utca túloldaláig mindketten vakon botorkáljatok át, s akkor az aszfalton vér nem marad. Ebben hiszek, mert hiszek még abban, hogy két egymásra utalt vak láttán a házak összehúzzák magukat, hogy a megnyúlt forgalmi tér csökkentse az utca hétköznapi veszélyeit, ahol az egymással szembejövő emberek egymás hogylétéről érdeklődnek nyájasan. Megszólítottam már a szemafort, de nem felelt. Néha azt álmodom, hogy űrbeli távolságból látom a földet, ahol fehér csomagolópapírral letakarva, kupacokba összetologatva állnak a házak, gyárak, székesegyházak. A rétek, erdők felgöngyölítve, mint a szőnyeg. Az óceánok, tengerek, tavak vize egy nagy dézsában áll összeöntve. A sivatagok, mint a fehérnemű; kötélen száradnak. Számtalan épületet fölismerek, számtalan embert. A földön három milliárd ember szorgoskodik, és gyönyörű közösségben, hiteles összefogással festik az eget az átláthatatlan végtelenség csodakék színére. Ilyenkor úgy ébredek, ahogy az éjszakára bezárult tulipán nyitja kelyhét a harmatos hajnalon. Máskor egy tutajon evezek — legtöbbször tenyérrel — nedves korall és száraz újságpapír összedörzsölésével próbálok tüzet csiholni, vagy röpdösök a házak felett, de arra a pontra, ahol várnak, nem tudok Ieszállni. Vagy felnyitok egy tojást a palancsintasütő felett, s belsejéből egy virgonc-méla kisborjú huppan bele a forró zsírba. Megtörtént már az álmaimban az is, hogy a vécékagylóban húzásra váró sosrsjegyeket találtam magam alatt, de egy kéményseprő benyúlt az ablakon és meghúzta a láncot. Álmodtam azt, hogy kék alkohollángban hőmérőként vészeltem át egy éjszakát, hogy alulról, a víz alól vágtam léket a tó jegén; feküdtem már sóban áztatva a vén Tündér Amál húsosteknőjében az ágy alatt. Voltam már Jónás, Prométheusz, Ödipusz — álomszerepeimből önmagámként ébredni sosem tudok. Valójában döglött d'namóként ébredek, melynek sztatorja a testem, rotorja a lelkem — s mert csak ábránd a perpetum mobile — erőforrásnak marad a tudat, s az alkatrészek kisebb- nagyobb üresjáratai után, reggelenként a szerkezet valahogy mindig mozgásba jön. Késve, de nagy nehezen beindulok, s az elmulasztott idők összessége nő, lassan már önmagát szaporítja, miáltal egy másik emberéletnyi idő áll össze bennem, mellyel élni s rendelkezni félő, hogy nem tudok. De azért elindulok. Keresztülvágok a vizsugáron, a szappanon, a fogkefén, a lépcsőházon. A villamoson elüvöltöm magam: „Emberek! A közlekedést nem az isten teremtette! Az ember találta ki önmagának, de nem Kovács János, hanem Kovács Jánosok, és nem Kovács Jánosnak, hanem Kovács Jánosoknak. Ľudia! Gyerünk! Postupujte do voza! A világot a villamoson is meg lehet váltani! Lépjenek tovább. Svet Je spasiteľný a] na električke!“ Néhány riadt anyóka totyogva szót fogad, de csak azért, mert hangom erélyes, erős, fiatalos. Néhányan durva megjegyzéseket tesznek, s a többiekkel egyetemben maradnak mozdulatlanok, hiszen autóra gyűjtenek, s holnaptól-holnaputántól nekik már mindegy majd, hogy a tömegközele- kedésben vadoni állapotok uralkodnak, s a leszállók késsel nyitnak ösvényt az ajtóig. Átvergődöm a napok rendszertelenségén, sztereotípiák és ellenpéldák káoszain. Néha azt mondom: János, engem is anya szült, ne bánts, mert — mint látod — e pillanatban védtelen vagyok. Hagyd, hogy megharcoljak fegyveremért, mellyel akár vért nélkül védem majd magam. Ha gyöngébb vagyok és nálad bűnösebb, győzz le. De az életemhez nincs jogod. Halála után az ember harcképtelen, s az én feladatom most már a küzdés — ellened. Megtámadtál, de győzni én csak az emberi békekötés föltétele mellett akarok. János álnokul mosolyog, nyújtja a kezét, de el még nem fogadhatom. Füléből tömjénfüst szivárog, hadonászik, ordít, handabandázik: Tolvaj! Tolvaj! Emberek, fogják meg! Tolvaj! Ellopta nyolcszázhuszonhét koronámat és ötvennégy bonimat! Fogják meg . .. Tolvaj . .. Odacsődül a tömeg. Akik ismerik és fölismerik Jánost, akik