Irodalmi Szemle, 1973

1973/6 - Keszeli Ferenc: Ökörnyál a tűzfalon

éjszakára mindig feláradó folyó közepén, inamba szállt a bátorság, leperegtek bennem bosszúm esetleges következményei.

A parton futásnak eredtem a ladik után.

Még a gondolattól is rettegtem, hogy be merjek úszni a félelmessé torzult éjszakai folyóba, futás közben mégis ösztönösen ledobáltam a ruháimat, belevetettem magam a vízbe és eszeveszetten úsztam a ladik után. Nem tudtam utolérni. Kiúsztam a túlsó partra, futottam tovább, hogy megelőzzem és eléússzak. Sikerült. A folyó, melynek medrét, erőit, cseleit ismertem — jobban mint önmagamat — az éjszakában szörnyeteggé vált. Polipokat, cápákat éreztem magam alatt, így hát mikor kimerülve felkapaszkodtam a ladikba, és úgy-ahogy biztonságban éreztem magam, eszembe se jutott, hogy evezni próbáljak. Feküdtem a ladik alján, vitt a víz. Erőt gyűjteni csak sokadszorra sikerült, s akkor elkezdtem evezni a tenyeremmel, de hasztalan volt a megfeszített igyekezet, láttam, hogy úgy nem érhetek partot. Felszakítottam a ladik bakját, s a be- hemót, nagy deszkával már többre mentem. Akkor már elképzelhetetlennek tartottam, hogy ne hozzam helyre, amit tettem. Több kilométert sodort magával a folyó, azt sem tudtam pontosan, hol lehetek.

Hajnalra sikerült visszavonszolnom a ladikot. Ahol csendesebb volt a víz, ott tudtam evezni, de hosszú szakaszokon a parti fűzfabokrok alatt, araszonként vergődve a nyálkás köveken, láncánál fogva húztam magam után a nagy testet, amit Szomszédjani nyilván a tavasszal lopott valahol.

Otthon verés várt. Apai öregapám erőtlen, aggastyán hangján kiabált: ne bántsátok a gyereket!

Szomszédjani nem tudta, mi történhetett igazában, de amikor másnap délelőtt felszakítva találta a ladikbakot, leverve a lakatot, egyenesen utánam rohant az iskolába, berontott az osztályba, s ott, a tanító, meg az egész nyolcadik osztály előtt nekem esett.

Az osztály meg a tüdőbajos tanító tehetetlenül nézték, hogyan ütlegel az az óriás ember, aztán kimenekültek a tanteremből. Számból folyt a vér, aztán elnyúltam az olajos padlón, mint a felmosórongy.

Valaki elszaladt a községházára Papanekért, aki a tanítókkal lefogta Szomszédjait.

Traktoron vittek be a kórházba.

Apám akkor Csehországban dolgozott, kéthavonta járt haza. Anyám meg sem merte neki írni a történteket, s nem is tudta meg, csak a tárgyalás után.

A feljelentést a községháza tette.

Reszketve ültem a bíróság rideg folyosóján. Tanúnak négy osztálytársamat, Bergendí Ernőt, Babos Klárit, Kiss Bélát meg a legjobb haveromat, Kazsert idézték oda. Ott volt Papanek, Futó Aladár az iskolaigazgató, további két tanító, meg anyám, öregapám, Szomszédjani felesége és Antus Balázs, aki átellenben lakott, és elöljáró volt a faluban.

Hogy a kétszárnyas, szürke ajtó mögött mi zajlott le a tárgyaláson, arra nem emlékszem. Szédültem, ijedt voltam, mint galamb a tenyérben.

Ami történt, nem saját emlékeim alapján tudom.

Anyám rászedett: váltig tagadjam, ne valljam be, hogy én vertem le a lakatot. Erősködött, nem lesz hazugság, ha az igazat ellhalgatom. Abban bízott szegény, hogy úgy legalább tíz esztendőre sikerül börtönbe juttatni Szomszédjanit, s úgy tíz esztendőre véget ér a rettegés. Én meg azt szerettem volna, ha meg sem büntetik. Féltem, hogy a börtönben az egész utca kiirtásához elegendő bosszú gyűlik majd fel abban a buta, nagy tenyerű, csizmaképű emberben. Anyám ügyetlenségének szégyenletes vége lett. Amikor a bíró másodszor is megkérdezte tő'lem, hogy kárt tettem-e a vádlott ladikjában, én megmondtam az igazat. És anyámat is elárultam, hogy ő szedett rá a hallgatásra, mert ő csak jót akar, mert retteg a félelemtől és legszívesebben akasztóiéra juttatná azt a banditát.

Azt hittem, jót teszek vele, ha mindezt mégsem hallgatom el.

De Szomszédjani büntetése végül is egy férfias pofonnal sem ért fel, mert megállapították azt, ami valóban tény volt, amit tudott az egész falu: hogy a vádlott egy fejlődésben visszamaradt, ítélőképtelen, cselekedeteiért nem felelő pszichopata.

A börtön helyett így zárt elmegyógyintézetbe került, ahonnan alig másfél év múlva kiengedték, s nálunk ismét elkezdődhetett a rettegés. Pénzbüntetést is kapott, de azóta sem fizette meg. Féltem, hogy apám megöli majd Szomszédjanit, mert tudtam, hogy