Irodalmi Szemle, 1973

1973/6 - Zalabai Zsigmond: Az értelem keresője (Miroslav Válek: Válogatott versek)

a költői etikáról esik szó. Felelősségteljes ars poétikája az illyési építő szándékot idézi: „Ide teszem az akácról az illatot. / Ide teszem a Dunáról a fényt, / Leányról a mosolyt, fiúról a dacot, / ebből csinálok költeményt, / hogy gazdagodjatok.“ (A költő felelj. Ez az a pillanat, amikor szinte „tetten érhető“ a nagy költészet születése, ez az a pillanat, amikor a váleki poézis minden eleme — az etika esztétikája és az esztétika etikája — az őt megillető helyre került, szigorú rendbe szerveződött. Ennek a szervezettségnek a jegyében jöttek létre a költő tablószerű nagy kompozíciói, azok a „hosszú versek“, melyeknek szerkezete egyaránt elbírja a szubjektív valomásokat, az asszociációk szürrealista csapongását, a látomásokat s emellett a lírai realizmus pontos társadalomrajzát, az epikai magvú emlékképeket, a korra jellemző,, sorsdokumentumokat“, prózai betéteket és filozofikus részleteket (Sorsok, Lábuk alatt a föld, Szárnyak, A szülőföld kéz, amelyre ráborulhatsz sírva, Káprázat, Robinson).

E nagyobb teherbírású, gazdag jelentést hordozó versek korai, de jellemző darabja az Érintések című költemény. Nyitánya a Napsütésből már ismert tényfelsorolás („Reggeltől jönnek hozzátok a táviratok, levelek tengere önti el a házat“), amely hirtelen áradó vallomásba csap: „Még jó, hogy elhitték a postán, / a telefonközpontban, / hogy milliószor csókoltatlak, / milliószor kérlek: / Ne haragudj, / de borzasztóan fontos, / már beleőrülök egészen, / rémesen beléd szerettem!“ A továbbiakban a lírai megnyilatkozást még jobban fokozzák a felszólítások, ismétlések, paralelizmusok, melyek tartalma („...utazz az első vonattal, / utazz ide hozzám e széles rónaságra!“) a népmeséi motívumok és a gyors asszociációfutamok révén már-már látomássá emelkedik:

Az állomáson hét fekete ló vár, homlokukon csillag, jázminok nyílnak, s a barackfákról hull a virágpor,

finomabb, mint Soir de Paris púderod.

Ezzel az idillikus, mesés faluképpel zárul az első nagy — szubjektumcentrikus — tömb. De szóltunk már arról, hogy Váleket a megismerés vágya mozgatja, egy-egy jelenséget tehát több oldalról is körüljár, keresve a dolgok igazi arcát. Ezzel a módszerrel él a vers további részében, melyben a városi kedves számára romantikusnak tűnő faluról lerántja a mese csipkefátylát, s pontos látással, a lírai realizmus eszközeivel rajzolja meg az igazi falut: „A szövetkezet istállójában a fekete bika / bársonyos basszusán eldalolta énekét, / a tányérsima táj térdre hull, aludni készül. / Eljött a csizmalehúzás ideje, / oly dobogással, mint egy ünnepi parádén, / mert itt minden házban vaskemény legények laknak ...“

Az egyik oldalon: „Soir de Paris púder“, a másikon: „bika“ és „csizma“. Már a puszta motívumfelsorolás is beszédesen tanúskodik Válek költészetének tágasságáról, világképének szintetizáló hajlamairól. Dolgok, tárgyak, jelenségek és sorsok zuhataga követi egymást verseiben — az iménti falukép után is azonnal vált, ismét a belső táj felé fordul („Álmodunk (...) s itt minden olyan, akár egy büvészkalapban.“), majd újra a kinti világot pásztázza végig, bemutatva, hogy az „álmodás bűvészkalapjából“ milyen valós értékek kerültek elő társadalmunk gyors fejlődésének során:

Az éj széles karimájú fekete kalap, reggel visszájára fordul.

Csak most láthatod, milyen kézzelfoghatóak az álmok.

A televízióantennák ideges ujjai átszúrják a sötétséget, új házak kettős sora beüget a faluba...

A mozgó, változó, „gyorsabban és hangosabban lélegző“ síkságot tárja elénk, azt a világot, amely — mint a Lábunk alatt a föld című versében mondja — összetörte a múlt tükrét, „amelyre ez vagyon írva: / betegség, nyomor, éhség.“ Rokon hang után kutatva, József Attila költeménye, a Hazám rezonál: „Ezernyi fajta népbetegség, / szapora csecsemőhalál...“ Ez a múlt. S vajon milyen József Attila megálmodott „értelmes, szép jövő“-je, a ml jelenünk? Válek élesebb szemű megfigyelő annál, hogysem idillt