Irodalmi Szemle, 1973

1973/6 - Zalabai Zsigmond: Az értelem keresője (Miroslav Válek: Válogatott versek)

A tölgyek homlokukkal egymásnak ütődtek.

A lány ijedt szemétől megsötétültek a völgyek.

A fenti nyomasztó, szubjektumot és objektumot, belső és külső tájat egyaránt „elsötétítő“ képek után váratlanul egy síkváltás — egy „más bútorzatú szoba“ — következik, melyben az „ők“-re (a „sápadt szerelmesekére) vonatkozó objektív leírást fölváltja a „mi“-re, az „én — te“ viszonyra utaló szubjektív vallomás, képiségében ígérva egy nem idilli, nem felhőtlen, de szándékaiban tiszta, rosszat is jóra váltani akaró szerelmet:

Vennék neked

nyári vihart virággal,

a virágon szelíd villám legelne.

Ha már sóra, ha kenyérre sem telne, telne egy csipetnyi napsugárra.

Ezek a sorok — s ebben rejlik a Válek-versek dinamikájának a titka — szemantikai oppozícióban állnak az imént idézettekkel. Az „ők — mi“ kapcsolat képeinek ellentétes pólusaiban („napot isznak ecettel“ — „csipetnyi napsugár“) két eltérő magatartás, embernek ember iránti kétféle viszonya: a „sápadt szerelem“ és a „fényes szerelem“ fogalmazódik meg. S hogy az utóbbi is inkább vágy, mintsem valóság, azt a befejező sorok sejtetik:

Nem hibáztatlak.

Mindenki szeret.

Tenyeredből olvassák híredet:

Ha elmosolyodsz,

száz szivárvány csillan,

lábad nyomán folyók forrása mélyük.

Sárgul a gabona.

A kalapnak való szalma éppen érik.

A szakasz — a visszacsatolás módszerével — egyrészt tovább mélyíti a már említett szemantikai oppozíciót („A lány ijedt szemétől megsötétültek a völgyek.“ — „Ha elmosolyodsz, száz szivárvány csillan...“), másrészt — előremutatva — szétfoszlatja a „tenyérjóslás“ ábrándjait, az „ilyen lehetnél“ délibábját, s befejező soraira („Sárgul a gabona. / A kalapnak való szalma / éppen érik.“) két ellentétes verszáró motívum felel: „De én mindig fedetlen fővel járok. / Lépteimet bánatok kísérik.“

Az elemzett költemény felépítése, szerkezete a modern líra „projektív“ versére emlékeztet. E módszer legjellemzőbbje — mint azt talán elemzésünk is kimutatja — a vers sajátos belső kiképzése, „térformáinak“ változatossága, a vonzásoknak (motívumláncolatoknak) és taszításoknak (oppozícióknak) az az állandó helycseréje, váltakozása, amely szövevényesebbé teszi a versszerkezet motívumainak összefüggésrendszerét, s jelentősen növeli a struktúra teherbíróképességét. A projektív vers szerkesztése „... valami olyasféle fordulatra utal, mint a plein air a festészetben a műtermi klasszicizmussal szemben. S tovább, modernebb analógiával, a «külső felvételre* a filmnél a «belsőkkel» szemben.“ — írja Somlyó György. (Hármastükör. Válogatott tanulmányok, 102. 1.)

S ez az idézet már átvezet Válek közéleti lírájához s ezen belül is ahhoz a verstípushoz, amely a tág költői világkép adekvát formai megfelelőjeként tágabb, nagyobb befogadóképességű versszerkezetet föltételez, hogy az — időben és térben egyaránt végtelen — „érthetetlen dolgok“ minél nagyobb tömegét foglalhassa magába. Válek kilép a „műteremből“: „És most kilépek önmagámból, / mint <a folyó medréből, / ős viszem a még izzó szót, / a még megszületetlen, a még vak szót, / pompás csatot formálok belőle hajatokba, / éles kést, ekét / és mindent, amit akartok, / mindent, ami nélkülözhetetlen a boldogsághoz.“ Ezeket a sorokat az Esztétika című versből másoltuk ide, amelyben — a címmel ellentétben (vagy annak szerves részeként?) — tudajdonképpen