Irodalmi Szemle, 1973

1973/1 - Szénássy Zoltán: Kiskőröstől Segesvárig

gazdagságából, nemesért lángoló, szívébe mártott tollal már rég a Napba és a csillagok közé jegyezte.“

Petőfi a piski csata után, február 14-én, a következőket írja Arany Jánosnak: „Kedves öcsém, illetőleg bátyám! élsz-e még? én még élek, pedig ott jártam, ahol a halál kézzel-lábbal dolgozott, s dőlt belé az ember, mint a bőgőbe a huszas. Bem táborába tetettem át magamat, s Bem adjunktánsává tett, s csak az tudja, mi a csata, aki Bem oldalánál van, mint én voltam öt véres ütközetben.“

IV.

„Egy gondolat bánt engemet...“

Marosvásárhelyt Bem egykori főhadiszállásáról alig száz méter távolságra találom a nevezetes Görög-házat. Ezt a távolságot — lakásától a főparancsnokságig — bizonyára sokszor megtette a szárnysegéd Petőfi. Kétszer is elmegyek az épület előtt, és nem fedezem föl a keresett emléktáblát. Harmadszorra, az úttest túlsó oldaláról nézve pillantom meg, az erkély fölött. Itt van hát a nevezetes épület, amely utolsó útjára bocsátotta Petőfit, egyenesen Segesvárra, a halhatatlanságba. Széles márványlépcsőn, ódon falak között lépdelek föl az első emeletre. Kilépek az erkélyre, amely fölött az emléktábla hirdeti az utókornak, hogy „Petőfi Sándor a szabadság dalnoka Marosvásárhelyt 1849. július 30-án ezen Görög-féle sarokház főtéri erkélyes termében Egresi Gáborral együtt Görög Károly és neje Zeigler Vilma vendégszerető házigazdák körében megreggelizvén innét indult Bem József altábornagy kíséretében a Fehéregyháza—Segesvár melletti csatába, hol, 1849. július 31-én eltűnt.“

Az ablak előtt, az akkori piactéren gyülekezett a Segesvárra induló sereg. A téren, a Görög-ház előtt állt Bem altábornagy és a menethez felkészült tisztikar. Kürtösök fújják a sorakozót, dobosok verik a marsot, vezényszavak pattognak, ágyúk és társzekerek zörögnek, ordonáncok vágtatnak, s itt bent, a hagyomány szerint, Petőfi — a reggeli után — elszavalta az Egy gondolat bánt engemet című versét.

V.

„A hősöket egy közös sírnak adják ..

Segesvár! Csak a görög, aki megáll a thermopiai-i szorosban, vagy Nelson szobra előtt az angol érezheti azt, amit mi érzünk, mikor ez a szó a tudatunkig hat.

Segesvár, a dombtetőre épült város, XV. századbeli, ódon hegyitemplomával, régi falaival, kapuival, festői tornyaival Nürnberg város képét idézi. Vára Erdély legerősebb erődítményeinek egyike volt. A város lakói ma is nagyrészt szászok. Viseletűk, építkezésük, egész magatartásuk az ősi német szellemet idézi. Csak csodálattal lehet adózni az önfenntartó erő láttán, amely hét évszázad múltán is determinálja az eredeti hazájától ezer kilométerekre szakadt erdélyi németséget. A város főterén állt az 1897-ben leleplezett Petőfi-szobor — Küllő Miklós műve —, amely jelenleg a kiskunfélegyházi Petőfi teret díszíti.

Segesváron áthaladva a Nagy-Küköllővel párhuzamosan futó országút mentén megállók ott, ahol a Sárpatak vize csörgedez, sietve a Küküllő felé. Három helységet köt össze a kanyargós Küköllő. Folyása mentén fölfelé haladva Segesvár, Fejéregyháza, Héjjasfalva a sorrend. Szembe velem, alig 3—4 km távolságra magasodnak Segesvár tornyai. A Segesvár és Fejérháza közötti lankás síkság volt a tulajdonképpeni csatatér. Itt, a híd mellett állt Petőfi, és jegyezgetett. Vele szemben Segesvárra támaszkodva állt Lüders serege, míg Bem csapatai Fejéregyháza előtt foglaltak állást, baloldalt egy hegyvonulatra, jobboldalt a folyóra támaszkodva. Délelőtt 10-től délután 5-ig ez a csatatér. Most is öt óra van. Úgy akartam, hogy találkozásomnak a segesvári csatatérrel és Petőfi szellemével ugyanaz a nyugodni készülő Nap legyen a tanúja, amely 123 év előtt bearanyozta a véres csatateret, s a halott költőtől búcsúzott.

Ismeretes, hogy a maroknyi magyar sereg minden hősiessége ellenére is összeroppant az ötszörös orosz túlerő nyomása alatt. A hadtörténeti kutatások igazolják,