Irodalmi Szemle, 1973
1973/1 - Szénássy Zoltán: Kiskőröstől Segesvárig
hogy itt látták Petőfit, amint utolsóként hagyta el a küzdőteret. Megindult fölfelé. Fejéregyháza hosszú főutcáján, amely a szétvert magyar sereg menekülési útvonala volt. Elérkeztünk hát történelmünk Waterloojához. Szóljon erről a szomorú epizódról maga a szemtanú, Gyalókay Lajos honvédtiszt: „A segesvári úton, s mellette kiterjeszkedve, huszáraink sikertelen támadása után, nagy tömegben fellobogózott lándzsaerdővel vágtattak az oroszok ulánus ezredei, s zilált gnmolyba gyűrt katonáinkat maguk előtt söpörték.“ Petőfit utoljára Lengyel József táborkari orvos látta, aki erről igy ír: „Fejéregyháza és Héjjasfalva közötti szakaszon a kisbuni útszögellés táján az országút egy dombra emelkedik ... Ezen dombról tekintettem én vissza, látni véltem még egyszer s utoljára Petőfit, az országút egy kanyarulata iránt.“ A dombtetőről én is visszanézek Fejéregyháza irányába. Itt vérzett hát el 1300 honvéd. Micsoda áldozatbemutatás ez a Hadak Istenének! Győzni nem tudtak a segesvári hősök, de meghalni volt bátorságuk. Tegyen hitet erről Arany János, aki egy esztendővel később ezeket irta: „De megtartá a tért, hol aznap Élet-halálra ütközött: Mert ott esett el mind a téren A honvéd is azok között.“ Itt már látta Petőfi, hogy az üldözők mindenkivel végeztek, s ő van soron. Kifúrt, hisz fölfelé szalad. Ösztönszerűleg jobbfelé; az Ispán-kút melletti fűzfabokroknak rohan. Már késő! A költő, amikor látta, hogy a lovasok beérték, szembefordult üldözőivel, a lándzsaszúrás élőiről érte ... Alig 5—6 méterre az országúitól egy emlékmű áll, rajta román és magyar nyelvű szöveg: „Petőfi Sándor itt esett el 1849. július 31-én.“ Beteljesült a látomás: „Ott essem el én, A harc mezején, Ott folyjon az ifjúi vér ki szívemből...“ Most békességes csönd honol a tájon. Tarka vadvirágok illata lengedez körül, s a füzes ezer titokról susog. Petőfi emléke él itt a fákban, a ringó búzakalászokban, a virágok illatában és a pacsirta dalában. Lehunyom a szemem, s a drámai epizód véres hőseire gondolok, akik bukásukban is győzelmet hirdetnek: a szabadság győzelmét a zsarnokság felett. Utunk visszavezet Fejéregyházára. Ott a falu közepén balra térünk, s az utolsó házaikkal egyvonalban kis fenyvest találunk. A fenyves közepén turulmadaras obeliszk áll. Itt vagyunk a közös sírnál. Sűrű fenyőcsoport őrködik az itt nyugvó Petőfi és a négyszáz honvéd álma fölött. Templomi hangulat üli meg a kis ligetet. A nap Segesvár fölött már nyugodni készül. Bágyadt sugarai csak révetegen vetődnek át a fenyők között, mintha búcsúzni akarnának az élőktől és a holtaktól. Ez hát a közös sír ... Egy költő álmodta meg, s csak könnybe lábadt szemmel lehet fölötte megállni. Már a csillagok is feljöttek a segesvári dombok felett, s én lélekben egy véres nap újraálmodásával búcsúzom a közös sírtól, a névtelen hősöktől és Petőfi szellemétől.
