Irodalmi Szemle, 1973
1973/1 - Szénássy Zoltán: Kiskőröstől Segesvárig
a bérceket hő fedte, ahogy Szendrey Júlia is leírta. „Fejeiken fehér hókoszorú, mely- lyel őket eljegyzé már a közelgő tél.“ Költőről Petőfiék ki-kirándulnak, így jutnak el Kolozsvárra is, rokoni és baráti látogatásra. Pap Zsigmond, aki a költőnek jó barátja volt, írja, hogy „Költőről gyakran belovagolt hozzám Nagybányára, viszont én is meglátogattam az új házasokat. “ Egy paraszt fuvaros, Marosi György, még negyven év múlva is ezt diktálta tollba a fiatal férjről: „Sokszor fuvaroztam ide-oda. Mikor megérkeztek, mindjárt észrevettem, hogy nagyon jó kedvében van, mert még én velem is beszélgetett.“ A parkban még most is ott áll a somfa, körülkerítve beton párkányzattal, ahol esténként az ifjú pár a jövőről álmodozott. A közös élet útjait szőtték e helyen, s lelkűk bekalandozta a Végtelent. A boldog emberek mérhetetlen derűjével hitték és remélték a sírig tartó boldogságot. Otileveleiben a költő maga is ír a boldog költői napokról: „Innen-onnan lejárnak a mézeshetek s benne leszünk ama nagy sivatagban, melyet az élet prózájának neveznek. Bolond beszéd! Mindamellett, hogy úri magamtól származik. Szentül hiszem, hogy az én mézesheteim a sfrig tartanak. Mintha az élet költészete az időtől függne, s nem az egyénektől. A prózai embernek a mézeshetei is prózaiak, és ellenkezőleg. Aki milyen. Némelyek a tavaszban, sőt még az én verseimben sem találnak költészetet, mások pedig találnak a száraz kóróban, sőt még a kritikusokban is. Szóval ebből az akar kisülni, amit már az elébb mondottam, hogy az én mézesheteim a sírig fognak tartani.“ III. „Négy nap dörgött az ágyú Vízakna s Déva közt. ..“ Vízakna, ahol a költő átesik a tűzkeresztségen, bányaváros, sóbányáiról és sőtele- peiről nevezetes. Aknáinak nagy részét a víz már rég elárasztotta, innen kapta magyar nevét; a szászok Salzburgnak nevezik. Völgyszorosban fekszik, bejárata könnyen elzárható, épp ezért védhető is. Környéke félelmetes: tele különös szakadékokkal, mély aknákkal, apró holttengerekkel. Ez volt az erdélyi hadjárat legnehezebb terepe. Észak felől Medgyes irányából érkezünk a városba. Képzeletben négy napra útitársul szegődünk a hadsegéd Petőfihez, aki február 3-án Vízaknáról ezt a tudósítást küldi a debreceni Közlönynek: „Szelindekről január 31-én ide jöttünk át Vízaknára ... Otban van hozzánk Háromszékből 8000 és Csíkszékből 3000 székely, de ezeket be sem várva mihelyt Beke őrnagy megérkezik, azonnal megrohanjuk Szebent s Bemtől az utolsó honvédig reméljük, hisszük, hogy urai leszünk Szebennek, amivel annyi van mondva, hogy Erdélyben tönkre lesz téve a reakció utolsó iziglen. Akkor aztán megyünk vezérestül, seregestül a Tisza partjára, hogy a rónák hazájának is megmutassuk diadalmas zászlóinkat. Megyünk bérei folyamok gyanánt, mint hajdan Bethlenek, Rákócziak, Thököliek, s hullámainkon visszük a szabadság bárkáját.“ A sereg a város házaiban szállt meg. A költő egy Wilhelm Dávid nevű szász polgárhoz került kvártélyra. Február 2-án egy honvédportya elfogja a császáriak postáját, a General Comandónak címezve. A postaküldeményben körözőlevelek is voltak, így Vízaknán Petőfi maga olvashatta a személyére szóló körözést. Egyébként elégg'é téves leírást adott a költőről, mert 36 évesnek és német divat szerint öltözöttnek mondta. Petőfi a körözőlevelet eltette emlékül, és a következőket írta rá: ,,E személyes leírásomat, melyet Windischgrätz küldött Pestről Szebenbe, Vízaknán kaptam meg postán, 1849 februáriusában, midőn a várost elfoglaltuk.“ Február 3-ig pihentek itt, 4-én azonban Szebenből tízszer nagyobb ellenség csapott rájuk: „Itt már nem a diadalért, hanem a becsületért harcoltunk“ — írja a költő. Megindul a halálmars, szakadatlan utóvédharcok közepette: „Négy hosszú nap csatáztunk Rettentő vad csatát, Minőt a messzelátó Nap csak nagynéha lát.“
