Irodalmi Szemle, 1973
1973/4 - Alfred Andersch: Kislányom (novella)
Thérése a davosi gimnáziumban a műtörténet legjobb tanulója volt. Az utolsó tél folyamán első díjat nyert egy pályázaton. A pályázat címe „Davos a 2000-ik évben“ volt, és a lány pompás, bár kissé félelmetesnek tetsző víziót festett, szakadékokba futó sílesikló pályákat, felhőkarcolók között. A képet a Svájci Népbank egyik kirakatában függesztették ki, s a járókelők meg-megálltak előtte, hogy megtekintsék; eleinte mosolyogtak, majd elkomorult az arcuk. Matematikában, sajnos, Thérése teljesen csődött mondott, és az iskola igazgatója szárazon közölte Wengerékkel, hogy leányuk sohasem lesz képes leérettségizni. Nyelvekben tehetséges ugyan, persze, persze, nemcsak a művészethez ért, de teljesen alkalmatlan azokban az ágazatokban, ahol a racionális gondolkodás nélkülözhetetlen. A szülőket meglepték Thérése művészi hajlamai. — Egy nagybátyám fest — említette Dr. Wengerné —, de csak úgy hobbiból. — Érdeklődtek tehát, mi a teendő ilyen esetben, majd a rajztanárral folytatott beszélgetés után elhatározták, hogy beíratják a lányt a zürichi iparművészeti iskola előkészítő tanfolyamára. Ez a tanfolyam viszont csak húsvét után kezdődik; addig tanuljon meg a gyerek angolul, mert eddig csak latint és franciát tanult. Wenger nézete szerint pedig, aki ennyi idő alatt sem képes elsajátítani az angolt, az analfabéta. Megírt egypár levelet, áttanulmányozott néhány prospektust, ajánlásokat kért, míg aztán egy oxfordi iskola mellett döntött, amely St. Sidwells Hall-nak nevezte magát. Igaz, a felesége nem lelkesedett annyira a dologért, mint ő maga. — Hiszen itt, Davosban is találnánk valakit, aki magánórákat adna neki — javasolta. ' — Az nem hasonlítható össze egy angliai tanítással! — Nem gondolod, hogy kissé fiatal még? — Az ő korában ezer meg ezer lány megy félévre Angliába. Az asszonynak nem akadt több ellenvetése, maga Thérése pedig nyilvánvalóan örült, hogy Angliába mehet. — E télen legalább nem kell sízni. Más irányba tekintett. Egy legelőn lovak álltak, fölöttük tearózsa színű apró felhő lebegett, s a lány a száguldó vonat ablakából a lehető leghosszabb ideig szeretett volna gyönyörködni ebben a látványban. — Annyira nem bírod a sízést? — érdeklődött Wenger. — Gyűlölöm! — Hiszen nem kényszerítünk rá ... — Hát mi mást tehet az ember? — jegyezte meg Thérése. — Télen, Davosban... undorodom már tőle. — Na, na, ne túlozz! — Ne haragudj, daddy. Sok hó van itt? — Dél-Angliában többnyire alig van hő. — Fantasztikus! — De megállj, ha majd eljön az ideje, hetekig is zuhog az eső, és minden ködbe borul. Visszakívánkozol te még Davosba! — Soha, soha nem unom meg az esőt vagy a ködöt. Sokkal inkább bírom az esőt meg a ködöt, mint a napot meg a havat. Megérkeztek Dél-Londonba, a Themzéhez, teljesen egyforma, kiskertes házak beláthatatlan sorai mentén. Taxin hajtottak a Wenger által jól ismert Curzon Street-i szállóba. Valahányszor megszállt benne, mindig kopottabbnak látta. A szálloda most már nagyon is elhanyagoltnak tetszett. Utoljára három évvel ezelőtt járt Londonban. Csupán néhány percig időztek szobájukban, gyorsan kimentek a késő délutáni napsütésbe. Thérése a Piccadillyn magánkívül volt az ott kószáló lányok miniszoknyáinak rövidrége láttán. — Ember, daddy! — csak ennyit mondott megdöbbenésében. — Hát embernek ugyan ember volnék — mondta az apja szárazon —, de ezt talán mégse kellene annyira hangsúlyoznod. Fölényesnek akart mutatkozni, de kénytelen volt bevallani magának, hogy ez a divat őt magát is zavarba hozza. Thérése nyilván nem is reagált a rendreutasításra, mert egyre boldogtalanabb lett.
