Irodalmi Szemle, 1973
1973/4 - Alfred Andersch: Kislányom (novella)
a nagyanyja után, akiről mindig mint kivételes egyéniségről emlékezett meg. Thérése sohasem volt fáradt végighallgatni a nyoni Thérése Badionról szóló históriákat, édesanyja csak úgy ontotta őket, s ilyenkor nagy előszeretettel használta francia anyanyelvét. Az égbolt ragyogóan kéklett, mert éles keleti szél fújt, és Thérése egyhamar tengeri beteg lett, nem olyan nagyon, hogy hányt volna, ám mindenesetre eltűnt a fedélzetről. Amikor Wenger lement, hogy utánanézzen, a dohányzóban talált rá, csukott szemmel feküdt egy heverőn, nem messze tőle pedig gitárját pengetve a hippi gubbasztott a földön. A lány sápadtabbnak látszott, mint rendesen, arca feltűnő fehéren nyugodott hajának sötét fészkében. Röviddel Folkstone előtt frissen fésülve újra megjelent a fedélzeten, még éppen idejében, hogy megcsodálja a krétaszirteket, amelyek észak felől magas, megmerevült, áttetsző hullámok gyanánt kísértettek. Egy órával visszacsavarták az óramutatókat. — Szenzációs — lelkesedett Thérése —, most egy egész órát nyertünk. Mialatt beszálltak a londoni vonatba, a lány pillantásaival a hippit kereste, az azonban seholsem volt látható. Csak közvetlenül a vonat indulása előtt került elő a peronon, egy rendőr kíséretében. Nem szállt föl, valami irodafélébe vitték. — Daddy! — fordult Thérése izgatottan az apja felé. — Láttad? — Letartóztatták! De miért? Mert hippi? — Biztosan nem azért. Talán fölösleges is mindjárt letartóztatásról beszélned. Bizonyára csak alaposabban átvizsgálják. Azt hiszem, az ilyen emberek poggyászát nagyon gondosan ellenőrzik. — Kábítószerek után kutatnak, ugye? — Nagyon jól vagy informálva! — Egész biztos, hogy nincs nála kábítószer. Mindent megmutatott nekem, ami a zsákban volt. — De Thérése, ha jól tudom, te rosszul voltál. — Hiszen rosszul is voltam. Cudarul éreztem magam. Legfeljebb *íz percig beszélgettem csak vele, aztán lefeküdtem. — Beszél a fiú németül? — Franciául. Nem igen folyékonyan, de mégis. Az egész nyarat Franciaországban és Észak-Afrikában töltötte. Ajándékozott nekem valamit. Kinyitotta a táskáját és egy kisebb, apró kagylókból fűzött láncot mutatott az apjának. — Kauri-kagylők — állapította meg Wenger. — Csinos. Visszaadta a láncot. Lánya még egy ideig a szemével becézgette friss ajándékát, mielőtt a táskájába tette volna. — Borzasztó lehet egy egész éven át így csavarogni — mondta. — Mesélte, hogy neki már nincs otthona, és nem is vágyik rá. így mondta. Wenger figyelte a lányát, amíg az végre mégis eltette a láncot. Igen jól szabott kosztüm volt rajta. Egy neves davosi sportruhaboltban vásárolták. A kabátka alatt vékony szálú, világoskék pulóver látszott. A dolgok jól mutattak rajta, de a kis kagylókból fűzött lánc, bármennyire csinos volt, nem illett a holmijához. Thérése ápoltnak, jőlneveltnek látszott, de semmi sem volt rajta kispolgári. Bár édesanyja nem volt elegánsnak nevezhető — inkább olyan Madame Curie-féle típus volt —, mégis értett hozzá, hogy gyermekére varázsoljon valamit abból a genfi „chie“-ből, amely annyira jellegzetes volt családja többi nőrokonánál. Doktor Wenger mindenesetre úgy találta, hogy a lánya kellemes benyomást kelt. Mialatt vonatuk Kenten száguldott, a fiatal lány újra felélénkült. Elragadottan figyelte a füzeket, az őszi virágokat, a csavart tornyú kis parasztházakat. — Ezek ősrégi komlóraktárak — magyarázta Wenger. — Ma többnyire londoniak, művészek, írók és hasonlók laknak bennük. — Isteni — lelkendezett Thérése. — Oxford környéke is ilyen? — Oxford megye tulajdonképpen még szebb. Nagyvonalúbb. Különösen a Themze völgye tetszik majd neked. Egyszer meg kell látogatnod a Blenheim kastély parkját. Akkora fákat sohasem láttál életedben. — Majd mindent lefestek, ha tetszik. — Reméljük.
