Irodalmi Szemle, 1973
1973/1 - Petőfi Sándor: Úti jegyzetek
egy mellőzhetetlen kellékének: az életnek. E történertnek valaki szemmellátó tanúja volt, s hinc illae fütyölések. Szintén Losoncon van egy öreg funerator, kire a város egyetemes fiatal sarjadéka azt szokta kibálni, hogy: —Kuvik, kivik! Ez a szegény öreg Vácról származott Losoncra. Ama kiabálások űzték őt ide előbbi lakhelyéről. És megérkezett szép álmaival jövendője felől, s amint a városba lépe, ekkép idvezelték: — Kuvik, kivik! És a jámbor aggastyán békén tűr, mígnem türelme megszakad; ekkor a gyerekek után lódul és hajigái utánok tégladarabokat... de a gyerekek megfeszítik gyors inaikat, egyet iramodnak, s kétszerezett energiával replikáznak a tégladarabokra, ordítván, süvöltvén: — Kuvik, kivik! Losoncról Balassa-Gyarmatra mentemben semmi baj nem ért, kivevén, hogy a köpönyegemet bosoncon felejtvén, érte a kocsist vissza kelle küldenem majd félórányi járásról — a kocsis visszafutott s elhozta a köpönyeget, de nem az enyémet, hanem másét, s így magamnak kelle visszalódulnom. Végre útnak indultunk, s mentünk most már csakugyan minden szerencsétlenség nélkül... csak utitársam köpönyege s a kocsinak egy lőcse veszett el. A köpönyeg megkerült, a lőcs nem, minek azon kellemes időtöltést köszönhetem, hogy folyvást oda kellé vigyáznom: nem esik-e ki a kerék? Útba esett Ludány helység, hol a legszebb parasztfejkötőket láttam életemben. Ha megházasodom, onnan hozatok fejkötőket feleségem számára. No! már csak ezért is megkérhetne minél előbb valami leányka, hogy vegyem el őt. A nagy hőség miatt késő délután indulván Losoncról, éjfél lett, mire Gyarmatra értünk. Szép, csillagos holdas éj volt. Az egész város fölött némaság lengett (mondá Sujánszky); a város fölött tehát némaság lengett, csak egy pár kocsmából hallatszott hegedű- és bőgő-szó s az ivók egy-egy kurjantása... másnap vásár volt. A vásár legkedvesebb látványaim egyike... átaljában mindazon hely és alkalom, hol minél több embert láthatok. Én a természetnek is meleg barátja vagyok; de hiába! egy szép hölgyet, egy részeg embert stb. mégis sokkal nagyobb gyönyörűséggel szemlélek, mint akármi tájat. Gyarmaton megnézvén az igen szép megyeházíat s a most épülő roppant börtönt, s a vásárban egyet fordulván, elindultam Vácra. Kocsisom egy váci molnár volt, ki lisztet hozott a vásárra ... elmés ötleteivel igen mulattatott. Amint felültünk, mondám neki, hogy kemény lesz az ülése. — Annál jobban fog rázni — felelt ő. Aztán politikáról s theologláról beszéltünk... ml kár! hogy elfeledtem beszédeinket, mik a politikában s theologiában kétségkívül új epochát alkottak volna. Rétságon ebédeltem egy iíjú férfiúval, ki valamivel előbb ért oda nálam, s kinek arca az olyanoknak egyike volt, melyek első látásra vonzalmat öntenek az emberbe magok iránt. Alig váltottunk néhány szót s régi ismerők levérik. Nevét kérdém. Megmondta s folytatá: — Én nem Is kérdezem: ki ön? mert tudom: ön Petőfi, nemde? — igen, s honnan tudja? — Ki ne ismerné önt! Igaza van, ki ne ismerne engem! gondolám magamban önérzettel. Talán nem élnek tovább firkáim, mint én magam, tán addig sem élnek; meglehet, hogy még életemben elhangzik nevem, mintha soha nem zengett volna ... de ez engem háborítani nem fog, elég lesz nekem akkor annak tudata, hogy volt idő, mikor azt mondhattam: ki ne ismerne engem! Szép ám, csak pillanatra is bírni egy olvasó közönség figyelmét, s hogy ezt én megnyertem, boldogabbá tesz végórámon, mintha kortársaimtól meg nem értve, de oly reménnyel halnék meg, hogy örök életű leszek az utókor ajkain. A legkárhozatosabb vexák egyike, ha az ember Vácra siet, hogy a gőzösön még aznap Pestre érjen, s a gőzös öt-hat perccel elébb indul el onnan, mint az ember ott terem ... így jártam. Amint a váci hegyről leereszkedtem, ott ment a gőzös épen alattam, s mire a városba értem, a gőzös már... oh! denique Vácon kellett az éjt töltenem.
