Irodalmi Szemle, 1973
1973/1 - #NÉV?
Valami kísértet bolygatott... nagyszerű méltóságos alak, de minden tagja összezúzva.Másnap reggel tudtam meg: ki volt? Azon fogadóban, melyben háltam, van a színpad... az előttem megjelent éji kísértet kétségkívül az itt agyonvert színművészet szelleme vala. Nem akarván estig várni a gőzösre, megfogadtam a fogadós lovait, melyek korán reggel elég gyorsan ragadtak a már annyira ohajtott Pest felé, de mégsem oly gyorsan, hogy ne nyugtalankodtam volna. Hánykódásomban egy verset vágtam: .Idvezlet Pesthez’ ... Aki tudni akarja: milyen érzelmekkel léptem Pestbe? olvassa ezt a verset. (Életképek, 1845. júl. 5. és aug. 2. között) m az úti jegyzetek margójára Vannak alkotók, akiknek legmaradéktalanabb kifejezési formájuk az írás — műfaji különbségekre való tekintet nélkül. Lírában, drámában, epikában egyaránt értékeset és időállót alkotnák, de az olvasói köztudat ennek ellenére is makacsul nevükhöz kapcsolja a szűkítő jelzőt: Zrínyi, a költő, Madách, a drámaíró (a példákat még szaporíthatnánk), holott Zrínyi publicistaként is éppoly eleven ma is, mint költőként, Madách kevéssé ismert költészetében pedig — cseppben a tenger — már a Tragédia eszméi és gondolatai tükröződnek. Hasonló a helyzet Petőfivel is: arcai közül a költőé az, amely minden korokon átvilágítva a jelenben is legélesebb fénnyel ragyog — a prózaíró a háttérben marad. Nem a „félsz“ miatt: nem 'kisebb értékeinek tudatában, hanem mert nem (vagy csak kevesebbet) hívjuk-idézzük, mint a költőt. Elgondolkoztató, hogy a Petőfi-évfordulóra készült írások, vallomások és tanulmányok csaknem kivétel nélkül a költővel és költészetével foglalkoznak, s alig esik szó Petőfi prózájáról, amely pedig semmivel sem marad versei szintje alatt, sőt: ez azt, amaz meg ezt árnyalja, gazdagítja és hitelesíti. Még a forrásvidékük is azonos: az élőbeszéd „tiszta forrása“ — ez a friss, hajlékony nyelvezet, amely mentes mind a romantikus próza stílegzotikumától, mind a népnemzeti próza „népiesch“-kedő túlkapásaitól, a huszadik századi kosztolányis csiszoltságú prózastílust idézi: a költő mellett a prózaíró is végrehajtotta a maga stílusforradalmát. De nemcsak a forrásvidékük, a medrük is azonos: prózája, akárcsak költészete a nyelvi-tartalmi természetesség talajába ágyazódik; torkolatuk is ugyanoda vezet: abba a tág, sdkszínű óceánba, amit Petőfi életszemléletének nevezünk. A Petőfi szlovákiai útját felidéző üti jegyzeteket tehát — azon túl, hogy a hiteles tanút akartuk megszólaltatni, aki elénk tárja azt a tizenkilencedik századi világot, melyet múltunknak és hagyományunknak tekintünk — a végett is közöljük, hogy olvasóink elé állítsuk a prózaművész Petőfi idővel dacoló, örökifjú arcát is. —mond
