Irodalmi Szemle, 1973
1973/3 - Gágyor Péter: Vándorkövek
Gágyor Pétar vándorkövek i. — És miért ez a nevük? — kérdezte a kisfiú. — Azért, mert vándorolnak — válaszolt a nagyapja. — És messzire vándorolnak? — Hát... — az öreg erdész megállt, levette a kalapját, és egy nagy kockás zsebkendővel megtörölte a homlokát. Hirtelen nem tudta, hogyan magyarázza el, amit a vándorkövekről tud, egyszerűen, hogy az unokája megértse. A hegyoldal horpadékjában néhány nagyobb, égszürke vándorkő várakozott időtlen türelemmel. A gyerek melléjük guggolt, tapogatta, nézegette őket. — Nagyon messzire vándorolnak? — kérdezte újra türelmetlenül. — Többnyire csak a hegy lábához — mondta végül a nagyapja. A fiúcska jól bírta a kapaszkodást a meredélyen. Az erdész büszkén nézte. Meg- megállt vele néhány szóra, mutogatta a falut, a szemközti hegyoldalt, a völgyben húzódó utat, vagy ha valamilyen különlegesebb fűfélét talált, arról magyarázott. Az öreg haladt elől, bakancsban, erdészruhában, fejét vaddisznósörtés kalap óvta a naptól. A kisfiú szorosan a nyomában. Majdnem térdig érő kantáros nadrág és fakó piros ing volt rajta, lábán könnyű vászoncipőt viselt. Az erdész kalapján minden lépésnél ide-oda hajladozott a sörte, mint egy csokor virág. A kisfiú a sörte játékát figyele, majdnem hangosan fölnevetett. — Mitől virágzott ki a kedved? — kérdezte a nagyapja. — A kalapodtól. — Nincs azon semmi nevetnivaló! — A sörte minden lépésnél bólogat. — Azért van ott, hogy ne ón bólogassak. — ??? — Azok ott — mutatott a falu felé — nem szeretik a bólogatős embereket. A hegy tetején három fenyő böködte az eget. Ha a szél fújt, összehajoltak, mint akik osókolóznak. Törzsük között nagy fehér kő világolt, akár a hófolt. Az öreg erdész útja mindig erre vezetett a hegyen túlra. Tavasszal szívesen elüldögélt a meleg kövön. — Pihenjünk — ajánlotta a kisfiúnak, mikor a fenyőkhöz értek. A gyerek körüljárta a három fát, s alaposan, minden oldalról szemügyre vette a követ. — Nagy kő — mondta. Az öreg hallgatott. — A vándorköveket sem szeretik — kérdezte a fiú, és a falu felé tekintett, nagyapja mozdulatait utánozva. — Ha házat építenek, akkor nem bánják, ha sok a kő. De ha szántanak vagy kaszálnak, nem szívesen ütköznek bele. — Nagy kő, nagyon nagy kő! — ugrándozott a szikladarab hátán a gyerek. Az erdész hallgatott, várta, mit akar a kővel a gyerek. — Hiába nagy, nem tud elmenni, a fák nem engedik! — A kő ráér — szólalt meg az öreg —, rengeteg ideje van. Sokkal több, mint a fáknak.
