Irodalmi Szemle, 1973

1973/3 - Gágyor Péter: Vándorkövek

Felálltak, s folytatták útjukat. Elől az erdész, nehéz bakancsban, mögötte a vászon- cipős fiú.

— Minden kő vándorkő? — kérdezte.

— Nem — mondta az öreg. — Csak az, amely -a hegyoldalban a völgy felé vándorol. A tópartra értele.

A kisfiú apró fadarabokat úsztatott a sekély vizen. Az erdész gondolt egyet, s fakéregből hajót faricskált az unokájának. A közepébe egy vékony ágat szúrt, melyhez vékony zsineggel tölgyfa levelet erősített,majd óvatosan, lassú mozdulattal vízre helyezte az aprócska vízi jármüvet.

A gyerek megilletődve figyelte a ringatózó hajócskát, majd hálásan nagyapjára'’ tekintett.

Játszottak. Kezükkel hullámokat hajtottak, összecsücsörített száju'kkal szelet fújtak a parányi vitorlába, s a hajó egyre beljebb úszott a tavon.

— Ilyenen leszek tengerész — lelkendezett a kisfiú. — Messzire utazok vele.

Az öreg fölnevetett.

— Messziről nehéz ám visszajönni — mondta.

A gyerek ügyet se vetett rá, a távolodó hajócskát nézte.

— Talán vissza se tudsz jönni — tette hozzá a nagyapja.

A gyerek csak a távolodó hajót bámulta.

Az erdész a két háborúra gondolt, mert mind a kettőben kegyetlenül messzire sodorta otthonától az élet.

— Tudnak repülni a vándorkövek? — szólalt meg hirtelen a kisfiú.

— Tudnak! — nevetett az öreg, és egy lapos kavicsot baktatott a tő vizén. A kő ötször pattant föl, majd alámerült. — Látod, így repülnek! —

— Elmerült! — szomorodott el a kisfiú.

— Inkább elúszott — helyesbítette a nagyapja.

— Úszni is tud?

— Tud.

— Patakban is?

— Patakban, folyóban, tengerben ... mindenütt.

— A vándorkő?

— Az. Csak ott többé már nem vándorkő, hanem kavics, homok meg iszap.

— Miért?

— Mert messzire ment. Mert elment.

— ???

— Szétszóródott, megpuhult. Mert elment.

— A vándorkő? — kérdezte újra a kisfiú.

— Az — mondta a nagyapja, és tenyerébe fogta a legényke kezét.

II.

— Szereted a csendet? — kérdezte a magasabbik férfi.

Zömök társa hallgatott. Körbehordozta tekintetét, majd a hegytető felé nézett. A három fenyő a sűrűsödő szürkületbe olvadt, csúcsokon megült a csönd és a sötétség.

A magas nézte a tájat, a muzsikáló hegyeket, a hajladozó fákat. Néha úgy nézte, mintha a nagyapja kalapján bólogató sörte mögött lépkedne. Boldognak érezte magát. Szerinte — már húsz éve, mióta elkerült innen — az volt a boldogság, ha visszatért erre a köveket könnyező hegyoldalra, ahol változatlan láthatta viszont az ismerős tópartot, a három fenyőt és a gyalogutat.

A völgyet hegyek koszorúja fogta körül. Az erdők a falu széléig nyúltak, keretbe foglalták a házakat és a sovány szántóföldeket. A falu képe a hegyoldalról nézve olyan volt, mint egy ferdén a falnak támasztott festmény. Világosan látta az udvarukat, amely úgy meglapult a hegy tövében, hogy nem látszott nagyobbnak egy láncszemnél. Más talán észre se vette volna, ő azonban mindent látott abban az udvarban, ahonnan a világba szakadt.

— Mire a fenyőhöz érünk, elveszünk a sötétedő hegyoldalban — szólalt meg újra a magas.