Irodalmi Szemle, 1973

1973/3 - Bitov, Andrej: Penelopé

mondom, meghallotta, hogy a háta mögött, a bal, helyesebben a jobb válla mögött megszólal valaki, valakinek a hangja s így szól:

— A marhák! Ó, a marhák!

Lobisev nem fordult hátra, és inkább csak érezte, mint hatlotta, hogy a hang egy fiatal nő hangja. A hang újra megszólalt:

— Ő, ezek a marhák! A marhák!

Lobisev hátratekintett, de nem kellett különösebben körülnéznie ahhoz, hogy észrevegye maga mögött a kis, törékeny lányalakot, rövidre nyírt, szőkére festett haját, fiatal, mutatós arcát. A lány csaknem mellette állt, s ő alig észrevehetően hátrapillantva egészen gépiesen és meggondolatlanul megkérdezte:

— Ezt nekem mondta?

Az önmagának szánt kérdés valahogy túl hangosra sikerült, olyannyira, hogy a lány is meghallotta. Nem volt benne semmi mesterkéltség vagy szándékosság, és maga Lobisev is megörült, hogy a kérdés ennyire természetesen csúszott ki a száján. Lehet, ha nem szégyellte volna beismerni gyámolatlanságát, sose merészel megkockáztatni ilyen csínyeket.

A lány ránézett. Tekintetében nyoma sem volt fölháborodásnak, vagy annak, hogy közömbösen el akar menni mellette, s ez váratlanul érte a férfit.

— Dehogyis magának!

Lobisev kivárt egy lépést, s így egészen a lány mellé került. Nem volt rá mód, hogy itt, a sötétben jobban szemügyre vegye, ezért egyelőre semmi kivetnivalót nem fedezett föl rajta.

Nem is igen volt ideje rá, hogy különösebben megnézze, mert ügyeskednie kellett, hogy meg ne szakadjon a kellemesen induló párbeszéd fonala. Igaz, hogy ez, elbűvölő „lobisevi“ modorának tudatában, nem is jelentett neki túl nagy erőfeszítést:

— Én meg azt hittem, hogy rám értette — mondta, és elmosolyodott, pontosabban: szélesen elvigyorodott.

— Ugyan már! — felelte kedvesen a lány. — Még hogy magára!

Lobisev már éppen meg akarta ismételni azt, hogy: Én meg azt hittem, rám értette, minthogy végképp semmi más nem jutott az eszébe, és jobb híján csakugyan ezt mondta volna, ha a lány nem folytatja:

— Hiszen maga olyan rokonszenves!

Ez a nem várt fordulat persze mindent megváltoztatott. Lobisev egészen megtáltosodott:

— Láttam én már sok rokonszenves marhát is!

Aztán széles vállával és délceg termetével könnyedén odahajolt az apró, kecses mozgású lányhoz, és nagyvilági, de megnyerő mosollyal, egy csöppnyi iróniával a hangjában — amellyel azt akarta jelezni, hogy ő már csak tudja, sőt azt is, hogy csak ők ketten tudják — hangjában mindezekkel még hozzátette:

— Vagy talán nem így szokott lenni?

Az igazat megvallva, már amikor azt mondta, hogy: „Láttam és sok rokonszenves marhát is“, kész volt a fejében a folytatás, sőt még a folytatás ironikus hangvétele is, csak nem volt ideje, hogy mondanivalóját rögtön folytassa, mert közben kiértek a kapualjból a fényre, és Lobisevnek itt az a furcsa érzése támadt, hogy társnőjében van valami szokatlan vagy inkább közönséges, de még magának sem tudta volna pontosan megmagyarázni, mi is az. Már nem szívhatta vissűa, amit mondani akart, hát ki kellett mondania:

— Vagy talán nem úgy szokott lenni?

De az, amit a hirtelen támadt világosságban meglátott, valahogy ösztönösen óvatossá, bizalmatlanná tette.

Ezt a lány is megérezhette, mert csak ennyit válaszolt:

— Előfordulhat — majd rövid szünet után hozzátette: — csak az olyannal nem, akinek olyan a szeme, mint a magáé. — És ránézett odaadón, átszellemülten, mondhatni szerelmesen vagy inkább kihívón, az ördög tudná megmondani, hogyan.