Irodalmi Szemle, 1973
1973/3 - Bitov, Andrej: Penelopé
Lobisev kezdte magát úgy érezni, mint akit ketté vágtak: egyik fele az, amelyet senki sem lát, mintha már együtt aludna a lánnyal, persze csak titokban, ahogy illik; a másik énje viszont elbizonytalanodott, visszahókölt, erre a másikra emberi szemek szegeződtek, sok-sok ember pillantása, mennek a moziba, és csak őket nézik meg- botránkozva és elítélőn; ez a másik énje szégyenkezett és kínosan érezte magát, szeretett volna megsemmisülni, föld alá süllyedni. Közben a jegyszedőkhöz értek. Lobisev hátralépett — minthogy hölgyeké az elsőbbség és a tisztelet — a lány átnyújtotta jegyét a jegyszedőnőnek. A férfi azzal az alattomos szándékkal engedte előre, hogy jegyestül meglép tőle — inkább vigye az ördög az egész filmet — és kiül valamelyik parkba, a Nyáriba, vagy akár a Mihaj- lovszikljba. Meg is állt az ajtóban, ellenőrzés még sehol, de hátulról megtaszították, mivel a közönség már tolongott befelé, a lány meg úgy fogva tartotta a nézésével, hogy még a jegyét is hátrálva adta át, s az előcsarnokon is csaknem háttal ment végig. Nem volt itt mit tenni. Lobisev kénytelen volt megjátszani, hogy csak lemaradt valamiért, úgy tett, mintha a jegyét keresné, mintha nem tudná, hová süllyesztette — pedig a jegy ott lapult a markában. Aztán kivették a kezéből, letépték a végét, s már az előcsarnokban találta magát. Ott állt a lány mellett, fényárban, emberi tekintetek kereszttüzében. Ogy érezte magát, mint abban a bizonyos nyomasztó álomban, amikor egyszer csak valamil észreveszed, hogy nincs rajtad nadrág. Teszem azt az autóbuszban, le akarsz szállni, és érzed, hogy a nadrágod sehol. Vagy állsz, nyakig gombolt vattakabátban — nadrág nélkül. Ez az itteni helyzet valóban erősen hasonlított erre az álomra, volt abban is valami édeskés érzelmesség, akárcsak ebben a mostani kínos szituációban. Elvégre nem lépett olajra, itt áll a lány mellett. Itt maradt, annak ellenére, hogy most már alkalma nyílt alaposan szemügyre venni. Megy végig az autóbuszon, nadrág nélkül. Csak most vette észre, hogy az, amit ő rövid, fiús frizurának nézett, tulajdonképpen nem is frizura, inkább valami töredezettre sárgított, alig kinőtt sörte, hogy koszos, rojtos bélésű kabátja alighanem divatjamúlt férfizakó, kutyafülként lefittyenő hajtókával, alatta rég mosott cowboy-kockás férfiing. Szoknyája — hát az végül is szoknya, de a lábán megintcsak valami félretaposott, ormótlan szörnyűség, s persze harisnyája az nincs. Hiszen ez... de végtére is, ki tudja? Ö meg itt áll mellette, és ez a lány úgy néz rá, hogy senki sem fogja azt hinni: csak úgy véletlenül került melléje. Igaz, nincs is szándékában itt hagyni, s ha már egyszer itt maradt, nincs visszakozz, folytatnia kell a beszélgetést: — Dehát akkor mégis kinek mondta, hogy marhák? — Nem mondhatok mást rájuk. Disznók. Marhák. SorbanáMás közben ellopták egy szegény, nyomorult öregasszony pénzét. Húsz rubelt. Hisz ha legalább tudnák, kitől lopjanak. De ez a szegény ott állt a sorban ... — Hát igen — dünnyögte Lobisev —, valóban... Szóval ott a sorban? Űr isten! Mi van velem? — kínlódott gondolatban. Cudarul érezte magát. Szégyen és düh kavargón benne. Még hogy szegény öregasszony... Ez ütődött. Akárhogy is vesszük, ütődött. A lányt közben egészen más kellemetlenségek gyötörték. Ogy látszott, hogy a kabátja és a szoknyája alatt minden összekeveredett, mert lázas igyekezettel azon volt, hogy megviselt öltözékének darabjait elrendezze valahogy magán. Megmarkolta mocskos gönceit, és rázni kezdte magán, csípőjét tekergette, mellét rázta, míg kitartó fáradozását végre siker koronázta: rövid időre minden rongy a megfelelő helyre került. Szemmel láthatóan egy csöppet sem zavarta, hogy ezt a műveletet az előcsarnok kellős közepén hajtotta végre, Lobisevet viszont annál inkább. Kétszeresen kínos volt neki ez a jelenet, alig bírta a végét kivárni. Csak egy óhaja volt: ha már eddig nem hagyta faképnél ezt a szerencsétlent, legalább minél előbb eltűnhessen vele a mozi belsejében, a nézőtér jótékony sötétje majd csak elviselhetőbbé teszi az egészet. Előbbre léptek, s egyszerre érezte, hogy a lány megfogja a kezét. Erős, ragaszkodó szorítással. Feltűnt a büfé. Már többen ültek benne, sört vagy limonádét kortyolgattak. Ez volt az a hely, ahova Lobisev ebben a pillanatban a legkevésbé kívánkozott. Nézők, gondolta dühösen, a nézőközönségem. De a lány kisvártatva megszólalt. — Szörnyű éhes vagyok. Ma még nem is reggeliztem. Hála az égnek, végre itt a kedvező alkalom! Lobisev zsebében csak egyetlen rubel
