Irodalmi Szemle, 1973

1973/3 - Bitov, Andrej: Penelopé

Ekkorra Lobisev már meg is váltotta a jegyet. Természetesen csak egyet, csak magának. Ez aztán a pokoli élvezet — jegyet váltani egy ilyen ócska filmre, hétköznap, munkaidőben.

Felhívta az anyját: Anya, te vagy? Igen, sajnos megint itt kell rostokolnom a hivatalban ... alig tudok időben szabadulni... az a baj, hogy azonnal utaznom kell visz- sza... hát persze, természetesen... fogok, egész biztosan fogok ... nem, nincs hideg, jól vagyok .. .

Amikor Lobisev a sötét pénztárból újra kilépett a Nyevszkijre, be kellett hunynia a szemét: olyan éles volt a napfény meg a levegő. Hülyeség ilyen időben moziba menni, gondolta, többet érne kiülni valamelyik parkba, akár ide a Nyáriba, akár a Mihaj- lovszkijba. Valahol, agyának rejtett zugában, nem egészen tisztán, inkább csak egy villanásnyira ismét fölbukkant egy gondolat, hogy tényleg jó lenne a parkban üldögélni, elábrándozni mindenféle lehetséges jókról, aztán fölállni, továbbmenni és elfelejteni az egészet. De aztán az is, hogy nem valami szórakoztató elfoglaltság céltalanul álmodozni, elképzelni egy csomó nem létező gyönyörűséget, tudva, hogy sosem válhatnak valóra — ülni és végnélkül gondolkodni, csak úgy. Ez az aggasztó fölismerés úgy siklott végig agyán, mint a mérges kígyó, nesztelenül, szinte nyomot sem hagyva maga után. S Lobisev, feledve az őszi napsütésben ragyogó Nyevszkijt, anélkül, hogy lelki egyensúlya egy kicsit is megbillent volna, belépett a Kolosszeum nevű szélesvásznú mozi sötét kapualjába.

Tisztában volt vele, hogy a film valami éktelen szamárság lesz. Eleinte alig reménykedett, hogy az Odüsszeusz csak puszta cím, s a valóságban a főhős szegény olasz paraszt, vagy amerikai ügynök, esetleg nyomorgó francia fiú, hogy nem Odüsszeusz, hanem a paraszt, az ügynök, a francia fiú kalandjait fogja látni a vásznon. A mi korunkat, gépeket, karcsú személykocsikat, ahogy elegánsan megállnak utasuk megszokott kávéháza előtt, magányos férfit, esőben, fölhajtott kabátgallérral, cigarettával, tágas, fekete-fehér filmkockákat, sivár, elhagyott telkeket és égre meredő gáztartályokat a látóhatár szélén, sárguló leveleket az aszfalton, parkok csupasz fáit, de elég volt egy pillantást vetnie a moziszekrénybe kirakott képekre, hogy világossá váljék előtte: ez nem egy „mintha“ Odüsszeusz, hanem az igazi, teljes, mondhatni ókori félmeztelenségében — s ráadásul a film még színes is. Szája íze egyszeriben megkeseredett a gondolattól, hogy micsoda sületlenségeket kell majd „végigélveznie“. No de akárhogy is, csak megnézi a filmet. Sőt, élvezni is fogja, bár egészen biztos benne, hogy csúnyán leszólja majd, amint kilép a moziból. Ezek a csúszó-mászó gondolat- férgek már előre tudják, hogy titokban tetszeni fog neki a film, és az őcsárlás csak arra lesz jó, hogy önmaga előtt megőrizze választékos ízlésének látszatát. Ez: mindenkivel így van. A gondolat-kígyók érzik, hogy ez a film ízléstelen ócskaság lesz, azért próbálnak hadakozni ellene. Ez egyszer megpróbálta nagyon pontosan végiggondolni a dolgot. Már eddig is gyakran foglalkoztatták efféle gondolatok, s ha most mellette lett volna valaki, akiről feltételezhetné, hogy meg tudja érteni, akkor talán el is mondja neki, mi az, amin gondolkodott. Miközben ezeket forgatta a fejében, megint átsiklott agyán az iménti nyakoncsíphetetlen gondolat a parkról meg arról, hogy úgysem lett volna érdemes abban a parkban üldögélnie. Ugyanaz a mérges kígyó, amelyről már fentebb is szó volt.

Mint már említettem, Lobisev bement a mozi sötét kapualjába. Valószínűleg nem ezzel a mondattal fog kezdődni most következő elbeszélésem, ezért engedjék meg, hogy még egyszer, csak egyetlen egyszer újra leírjam ezt a jól ismert mondatot, amely bizonyára nem utolsó mondata lesz történetemnek. Tehát akkor ezennel kezdem is az elbeszélésemet, s ha azt még sem röstellem leírni, az csak azért van, mert lámpalázas lettem a gondolattól, hogy most végre elkezdem az elbeszélést. Lobisev bement a mozi kapualjába, és már semmin sem elmélkedett, mert a parkról voltaképpen eddig se gondolt semmi kézzelfoghatót, a filmről meg már mindent végiggondolt, ami csak eszébe jutott.

A mozi kapualjába egy nagyobb csoporttal együtt jutott be. Már csak öt-tíz perc lehetett hátra a kezdésig, mindenki befelé igyekezett. A napfény éles éket vert a sötét kapualjba. Abban a pillanatban, mihelyt ezt a választóvonalat átlépte, s a teste már árnyékba került, meghallotta — s kezeskedem, hogy valóban ezt hallotta meg —