Irodalmi Szemle, 1973
1973/3 - Keszeli Ferenc: Szeptemberi hó
szeretetet áhítva — mindent, csak azt nem, ami a félelemmel léphet szövetségre, a felnőttek rosszaságával lehet rokon. így ültem, igy mentettem meg sokszor a-magam keserű, mégis oly mesebelien szép karácsonyát, és fülemben a fatemplomból kiszűrődő éjféli mise orgonahangja csengett, s hallottam, amint elvegyül a szépszavú emberek énekével. Imádkoztam. Én voltam a falucska legboldogabbja, s így is szenderültem el. Almomban minden folytatódott. Nagyobbacska koromban aztán egyre rövidebbek lettek az álmaim, egyre korábban riadtam föl, mert hovatovább az álmok egyre inkább olyanná lettek, amilyen az életem volt — felriasztottak. Sose tudtam, hol van az ilyen falu. És akkor ott találtam magam egy nagyon hasonlóban, de az, amiben különbözött attól, a gyerekkori védtelenség riadalmát ébresztette föl bennem. Ültem a buszban, még mindig mozdulatlanul. Az üvegen túli kép sajátosságai az érthetetlenség határain jártak. Kilenc óra múlt, de a hótól, holdvilágtól fényes éjszakában rajzolódó faházakban egyetlen a'blak sem világított. Mintha elköltözött volna minden lélek, még a macskák, a vonító ebek is. Magyarázatnak kevés lett volna, hogy az egész faluban kialudt a villany, hiszen gyertyák, petróleumlámpák akkor is égnének az ablakok mögött, legalább egyetlen egy helyen. De mindenütt sötét volt, s még csak kékes fény sem szitált az ablakokban, pedig a házak tetején televlzióantennák álltak, ábrákat rajzolva az égre. Töprengtem, kerestem a magyarázatot. Előttem fekete, fehér, szürke kontrasztokban ott feküdt az egész falu. A házak dombokon álltak, beláttam valamennyit. És sehol egy fény, sehol egy ember. Riadt játékba kezdtem: behunyom a szemem, kinyitom, s meglátom majd, amint a fehér úton egy csizmás, vastagon öltözött férfialak jön szembe, szájában fölparázslik a megszívott cigaretta. Behunytam hát a szemem, vártam, aztán felnyitottam: tisztán láttam, amint a 'busz előtt vagy ötvén méternyire egy jól megtermett vaddisznó ballag át az úton. Komótosan, szimatolva ment, mint egy kivén- hedt lump kutya ... Ez aztán több volt a soknál, az érthetetlennél is több. Vaddisznó a faluban? Este kilenckor? És sehol egyetlen fénypont? Lehetetlen. Egy pillanatra még az is átvillant az agyamon, hogy egy falumúzeumban vagyunk, s a sofőr meg a tanítónő bementek valamelyik házba széttekinteni... De nem, ez lehetetlennek látszott. Ha ilyen falumúzeum lenne az országban, biztosan tudnék róla... De hát hová mentek? Mozdultam, hátrafordultam az ülésen. Néhány méternyire a busz mögött, két nagy ablakból meg egy üvegajtóból erős fény vetődött a hóra. Ám ezen kívül, körülötte sehol semmi. Persze, ez lesz a kocsma — gondoltam magamban. — Ide mentek ezek teát inni. Fellélegeztem, de nem sikerült mélyre szívnom a levegőt. Valami szorította a mellkasomat. Töprengtem. Időérzékem teljesen elbizonytalanodott. Részletről részletre minden érthetetlen, hihetetlen volt. Fáztam, mert a busz közben kihűlt. Hátul az alvó ember mozdulatlanul feküdt. Felálltam, óvatosan hozzámentem... szuszogott, karja lelógott, felcsillant rajta az óra. Gyufát gyújtottam, megnéztem az óráját, de csak három perccel mutatott kevesebbet, mint az enyém. Határoznom kellett. Nem tudtam, hol vagyok, és miért. Minden gyanús volt már, de egyetlen gyanú sem látszott logikusnak. A menetidőt még nem léptük túl, de akkor hogyan lehetséges, hogy csak úgy önkényesen ácsorog itt a busz? Döntöttem: kiszállok. És iszom egy teát is, mert már nagyon fázom. Megnyomtam a busz ajtaját. Nehézkesen harmonikázva kinyílt. Kiléptem a hóra, és visszaerőszakoltam csukott állapotába magam mögött az ajtót. Léptem néhányat, de nem a kocsma felé. Körülnéztem. Kívülről is olyan minden, mint az üveg mögül. Jó nagy falu, de sehol egy fénypont a kocsma ablakain kívül. Utcai lámpa sem világít, csak a hold meg a hő. Álltam és vártam, mozdulatlanul. Hátha előcammog a vaddisznó, vagy egy másik, akár egy egész csorda. De csönd volt. Elindultam a kocsma felé. Közben lehajoltam, belemarkoltam a hóba. A kocsmaajtóban eldobtam, mert már olvadni kezdett a tenyeremben. És benyitottam a kocsmába. Téglaépület volt, úgy látszott, az egyetlen ilyen a faluban. Az ajtóval szemben állt a söntés, mögötte a fehér köpenyes kocsmáros, előtte a sofőr meg a tanítónő, aki éppen akkor tette bele a cukrot a teába. A néhány asztalnál
