Irodalmi Szemle, 1973
1973/3 - Keszeli Ferenc: Szeptemberi hó
emberek ültek. Lehettek vagy harmincan. Zöld pufajkás emberek. Amint beléptem, valahányuk tekintete felém fordult. Köszöntem. Nem a leghangosabban, tehát nem is mindenkinek. Pedig úgy akartam, de abban a helyzetben, amikor minden tekintet rám szegeződött... Talán ijedtnek látszottam, de igyekeztem természetes lenni. Látnom kellett, belépésemmel megbénítottam itt valamit. Alapos gyanú villant fel bennem, hogy mielőtt betoppantam, rólam beszélhettek. De mit? És miért? A tekintetek hidegek voltak, de nem ellenségesek. Gyanakvók, de egy fokon tartózkodók, és számon- kérők is. Mintha ott bujkált volna a szemekben, hogy azt hiszik, kinn hallgatóztam az ablak alatt. Cikázott bennem a félelem meg a kényszerű önvigasztalás. Szorongtam, mert ki tudja, kinek véltek, ki tudja, mit mondhatott rólam a sofőr. Vigasztalódtam, mert hát csak van igazság, nem bántottam itt senkit, sőt, nagyon jó a feltételezésem az ilyen békés, hegyi emberekről, erdészekről, favágókról, vadászokról. Magam is így szeretnék élni, amikor a város már idegessé tesz. Már ott álltam a pultnál. Az asztaloknál lassan mozdulni kezdtek az emberek, fölemelték a kártyát, a poharat, már szóltak is egymáshoz, s csak félszemmel figyeltek felém. Csak a csapos bámult rám. Magabiztosan, cinikusan, úgy hogy észrevegyem. Rosszul sikerült jópofasággal szóltam a sofőrhöz: — Jó forró a tea?! Alig észrevehetően, kétértelműen mozdított a fején, de nem szólt. Nem úgy a tanítónő: — Rummal jó a tea ... De nem tudta befejezni, nem tudott hozzátenni többet. Elpirult, s látszott, úgy érzi, hogy kár volt mukkannia. — Meginnék én is egy teát... — szóltam a sofőrnek. — Beleférne még az időbe? Bólintott, aztán szürcsölt egy nagyot. A csapos felé fordultam. Bakóvigyora platinafogakkal volt kikövezve. Minden egyes foga platinából volt. — Hát akkor kérnék én is egy jó forró teát. Ha nincs citrom, a rum is megteszi. — Nincs tea — mondta nyomatékkal. Elfehéredtem, mert egyértelmű volt, arra várt, hogy ezt kimondhassa. A hirtelen belémnyllalló hascsiikarástól fehéredtem el. Mert az izgalmakat, a félelmeket gyerék- korom óta a hasam, a gyomoridegeim érzik meg legelőször. Két kín között, gyámoltalan jópofasággal azt a látszatot próbáltam kelteni, hogy nem értem a kihívást... — De forró víz van — mondtam kínos vigyorral. — Az van. — Tea is van bele, nem?! — Kínai. — Cukor, citrom, pohár is, rum is. Vagy nem? — Ez is, meg az is. Mint a városban. — Hát akkor kérnék egyet. Mindegy mivel. Fontos, hogy forró legyen. Mert úgy látszik, maguk felé korán jár a tél. A platinafogú lassú mozdulattal a sofőr felé fordult. — Ugye nem tévedek, már megmondtam neki, hogy nincs tea?! A sofőr bólintott, de látszott, egy kissé belevörösödik. — Tessék! Itt a tanú. Hallhatta. Mondtam, hogy tea itt nincs. A tanítónőre nézett. — A hölgy is hallotta, nem!? De ha kell, megismételhetem... akár némeitül is. Nein wir habén keinen tee. A tanítónő vörös lett, remegve tette poharát a bádogpult szélére. Valamit szólnia kellett. Ijedten mondta. — Záróra lesz talán ...? Vagy ...? — Nincs itt záróra, kérem alássan. Csak tea nincs. össze kellett magamat szednem. A csikarás alábbhagyott. Még nem eléggé erélyes, de magabiztos hangon, már-már határozott számonkéréssel mondtam:
