Irodalmi Szemle, 1973
1973/3 - Hotov, Pavol: Hat vers
Dukla Pavol Horov A napok özönéből szavak ki nem oldják nem nyűgözi a kép a hegyi tisztást hantok barna foltját a heves nyár egét mely szemednek veti izzó szuronyát s mint keskeny résen át látod a láng szíriét hallod a gyász dalát az ágyük moraját zokogni szívbénító éjek vak hajnalok ívén a forduló napot mikor a gyermek mosolyát letörlik a fagyok s panaszos ajkán mérges tajték ragyog mikor a nevetés pestises nyálat köp szemedbe szörnyű a vad kacaj tűzvészek bűnök bosszúálló kedve apokaliptikus vérözön s öldöklésben a jaj mikor az ádáz küzdelemben lidércíényként lángolt körül hazánk megszentelt drága földje s arcára kibuggyant vére gyűlt felsebzett melléből patakzott tovább ezernyi sebet mart belé a kegyetlen világ s szégyen-bélyeget tetovált mikor rettentő sorokban küzdöttek meg érte az ismeretlen ismert katonák kik itt pihennek itt leltek hazát a kövek alatt Dukla temetőjén ahol most csönd van síri csönd honol az elesettek jaja nincs sehol s nem súgja árnyék nem zengi verőfény nem árulja el szellő földi szívnek mily rendületlen kitartottak ők hazájuk küszöbén s oltalmat nem reméltek a halál zord színe előtt közel már oly közel mint a kedves ajka mint remegő váll rozskéve alatt mint ital íze izzó szomjat oltva oly közel mint a pillanat nem messzebb a megholtak kezénél és mégis formátlan valamennyi és arc nélküli örök hallgatag Csak a költő borong ha sírok között jár hol békességgel szikrázik a nap s a haza tájai egybefolynak hűs hegyek alatt Ti zokogó fájó szavak ti az örök emberi dráma halhatatlan zsoltárai A költőt 1972-ben a Nemzeti Művész címmel tüntették ki réíi dal Lekaszálták a rétet, szénaillat ölel. Szénaszagú az élet s betölt, mint szép emléked, napszemű kedvesem. Első Szerelmem, lángom, kit elnyelt a homály, az ösvényt veled járom, a szénaszagú lábnyom emléke visszafáj. Te vagy a hajnal lángja, a nők szemében égsz, az éjben csókra vágyva az őszi rét virága szíved, s a fényben élsz. Ö, harmatízű rétek — kies, kerek világ! Futottál, talpad fénylett, harmat mosdatta térded — s a harmat tovaszállt. A szomjú föld felitta, hűs szél és napsugár, a szívem nem dobogja, a csönd marokra fogja, szerelmünk messze már. öregasszonyok Fáradt öregasszonyok, akik már nem remélnek, s csak hűlt szerelmük sajog, amikor visszanéznek. Hogyha zokog a tenger, álmukat cibálja. Ott függnek a kereszten, szenvednek mindhiába. Mint tenger sziklaszirtet, veri szívük a bánat. O, boldogtalan lelkek! Vigaszt már nem találnak! Dénes György fordításai
