Irodalmi Szemle, 1973

1973/2 - Dobossy László: Tájhazák ébredése

Főleg két olyan tájhaza van, amelynek az ébredése bízvást minősíthető civilizációs tünetnek; az egyik Bretagne, a másik pedig az Okcitániának nevezett Délvidék (kilencven megyéből harmincegy, sőt még Spanyolországból is jelentős terület, mert ide tartozik Katalánia is, a Pireneusokon innen és túl). Az olvasó talán nem tekinti bántó tudálékoskodásnak, ha emlékeztetek itt arra, hogy a Délvidék tájegységei — Katalánia, Languedoc, Provence — különböző korokban és módokon, mindenesetre már hat-nyolc évszázaddal ezelőtt, vesztették el önállóságukat, az ott élő népek meg azt az elemi jogot, hogy a nyelvüket használják és ápolják; Bretagne pedig, mint ismeretes, a XV. században, házasság révén olvadt be a francia államba.

Az összpontosítás folyamata következetes volt: a bretagne-i és a délvidéki tartományok nemcsak önállóságukat vesztették el, hanem nyelvüket és kultúrájukat is. Pedig e nyelvek és e kultúrák hajdan a legpompásabb alkotásokkal ajándékozták meg az európai irodalmat: Bretagne a kelta eposzokkal, vagyis az elbeszélő költészet páratlan modelljével, amely napjainkig táplálja civilizációnkat és' érzésvilágunkat, Okcitánia pedig a trubadúr-dalokkal, vagyis az európai líra leghitelesebb ősforrásával. A politikai függetlenség megszűnésével ezek az ősi nyelvek a közigazgatásból és az oktatásból is kiszorultak; egyre inkább legföljebb csak a falusi lakosság érintkezési eszközévé, vagyis nyelvjárásokká töppedtek; s érthetően romlott a helyzet az általános tankötelezettség bevezetésével és az iparosodás terjedésével. Már-már úgy látszott, csak az öregek ajkán él még valamelyest az ősi szó.

S ekkor jött a váratlan fordulat: hatás után ellenhatás, nyomás alatt robbanás. A múlt század harmincas éveitől kezdve, a történelmet és a népet — vagyis a kétféle mélységi dimenziót — fölfedező romantika ösztönzésére itt is, ott is foglalkozni kezdtek a tájhazák nyelvével és irodalmával (anélkül azonban, hogy e nyelvek és irodalmak helyet kaptak volna az iskolák tantervében). S jóllehet az egyik provanszál költő, Frederic Mistral, aki századunk elején nálunk is méltán volt népszerű s aki 1904-ben Nobel-díjat is kapott, világirodalmi rangra emelte tájhazája költészetét, — ez a romantikából kinőtt irodalom jobbára mégis inkább csak kuriózum maradt: nagyköltészet szintjén szóló folklór. S valóban, az első világháború vihara után úgy látszott, időszerűtlenné vált minden törekvés a tájhazák nyelvének és szellemének föltámasztására. Jelentkeztek ugyan tájéiményt kifejező írók (például a délvidéki Giono vagy Chamson, a breton Guéhenno vagy Quéffelec) ezek azonban mind franciául írtak, amiként franciául írt szülőföldjéről a flamand Maeterlinck — és némileg korábban — Verhaeren is.

De már a harmincas évek óta, főként azonban a második világháború végét követően egyre nagyobb gazdasági nyomás nehezedett e tájegységekre. A magát jólétinek nevező kapitalizmusban ezek lettek a mostoha sorsú vidékek: itt leggyengébb az ipar, s ha akad befektetés, vállalkozás, abból a helyi lakosságra inkább csak hátrányok hárulnak, így alakult ki fokozatosan bizonyos tájhazai forradalmiság, amely a nyelvi és irodalomi síkra átcsapődva, lendületet ad a szellemi alkotó munkának. A bretagne-i s még inkább a délvidéki (oc-nyelvű) irodalom élete soha nem volt oly élénk, mint napjainkban. Ha a múlt századi, illetve a századfordulói provanszál költészetet — kissé képletesen

— úgy tekintettük, mint temetőben hervadó virágot, a tájhazák ma újjáéledő elkötelezett irodalma már inkább olyan, mint a népet harcba, helytállásra, emberségre mozgósító ének, bíztató szó, reménykeltő indulat. írók és olvasók egyaránt kétnyelvűek, anyanyelvükön kívül természetesen franciául is beszélnek és írnak; anyanyelvűk külön ápolása, művészi szintre emelése teszi őket többé, mássá, mint amilyenek környező világuk emberei. Párizsban sokhelyt látni breton nyelvű falragaszokat, amelyek összejövetelekre, irodalmi estekre, baráti találkozókra hívják a fővárosba sodródott bretonokat. Ml vonzza őket egymáshoz, mi készteti őket nyelvük és kultúrájuk, egész külön mivoltuk ápolására?

Annak szemléltetésére, hogy ez az új változatú regionalizmus — legalábbis Francia- országban — korántsem visszahúzó eszmeáramlat, hanem ellenkezőleg: következetesen népforradalmi felszabadító mozgalom, megpróbálom most adatszerűén összefoglalni azt a keveset, amit e két fő tájhaza, Bretagne és Okcitánia változatos irodalmi termeséből megismerhettem.

Egy párizsi kiadó, bizonyos Pierre-Jean Oswald nevű, eddig főleg a gyarmati sorból nemrég felszabadult népek irodalmát mutatta be, új távlatokra figyelmeztető gyűjtemé