Irodalmi Szemle, 1973

1973/2 - Szilvássy József: 20 éves a Magyar Területi Színház

módszer sem lenne igazságos és tárgyilagos. Egyet azonban mindenképpen le kell szögezni: a Magyar Területi Színház művészei az elmúlt húsz esztendő során nemcsak áldozatos, hanem eredményes, sikerekben gazdag tevékenységet fejtettek ki. Számok és külöféle más adatok sokaságával is bizonyíthatnánk ezt a tényt, ám enné'l sokkal lényegesebb az, ami számokkal kifejezhetetlen: a színházi élmény, amely akkor is él az emberekben, amikor már kialudtak a rivaldafények, s a színház autóbusza elment a faluból, kisvárosból. Ilyen művészi élményben az elmúlt húsz év során gyakran volt részünk a MATESZ előadásai láttán, s ezt nem a jubileumok alkalmából szokásos kötelező udvariasságként írjuk le, hanem azért, mert a mi házunk táján is akadnak még sznobok, rosszakarók stb., akik hajlamosak kézlegyintéssel, esetleg néhány nagyképű mondattal elintézni területi színházunk tevékenységét. Ügy vélem, kuvikolásukra éppen az eltelt húsz esztendő sok-sok eredménye a legjobb hangfogó, hiszen a húsz évad az alapjában véve sikeres munka, tehát az életképesség legszebb bizonyítéka. Nyilvánvaló az is, hogy állami vagy egyéb támogatás útján egyetlen színházat sem lehet hosszabb ideig fenntartani. Ha hiányzik a színházi élet oxigénje, a közönség érdeklődése, a társulat munkája fabatkát se ér. Komáromban ez az utóbbi lehetőség föl sem merülhet, hiszen a közönség érdeklődésével, szeretetével volt a legkevesebb „baj“ az eltelt két évtized során.

Ezek után talán nem is kellene különösebben hangsúlyoznunk, hogy becsüljük és értékeljük területi színházunk művészi munkáját. A társulat jelene, jövője: szívügyünk. Ilyen alapállásból értékeljük az eltelt húsz esztendőt, s ez a viszony arra kötelez, hogy minden mellébeszélés nélkül nyilatkozzunk, nevén nevezve a gyermeket.

A legizgalmasabb és leglényegesebb kérdés kétségtelenül az, ihogy jó-e, korszerű-e a Magyar Területi Színház. Mielőtt megpróbálkozunk a válasszal, tisztáznunk kell, hogy tulajdonképpen mi is a korszerűség. Az eltelt két évtized során különböző fórumokon sokan kifejtették ezzel kapcsolatos véleményüket. A lapokban megrendezett ankétok (legutóbb 1969 tavaszán az Űj Sző hasábjain) is jórészt e problémát érintették. A szerteágazó gondolatok, észrevételek és problémák ellenére — véleményem szerint — a korszerű színház lényege a jó színműnek korszerű színpadravitelével, ezen belül elsősorban a művészi sző erejével a ma emberéhez szólni. Ha részletezzük ezt a meghatározást, megállapíhatjuk, hogy magában foglal minden lényeges eszmei és társadalmi igényt, s nincs ellentmondásban az egyéni követelményekkel, tehát a közönség várakozásával sem. A feltett kérdésre azonban ezek után sem adhatunk egyértelmű választ, s leginkább talán akkor közelítjük meg a valóságot, ha olyan értelemben felelünk, hogy színházunk számos vonatkozásban valóban korszerű szinten teljesíti az induláskor megállapított (s azóta lényegében nem változtatott) küldetését. Előfordulnak viszont olyan hibák, negatívumok is, melyek gátolják a társulat korszerűbb, színvonalasabb munkáját.

Nézzük sorjában a színház működéséhez szükséges alapfeltételeket. A fentebb közölt statisztikai adatokból a műsorpolitikára, dramaturgiai munkára vonatkozólag sok minden „kiolvasható“. Alapjában véve elfogadható ez a statisztika, nagyjából „ülnek“ a különböző arányok is. Ami viszont már az első pillantásra feltűnik — s ezt már szinte az unalomig hangsúlyoztuk —, az a hazai magyar drámaírás gyér jelenléte. Húsz évad alatt tizenkét ősbemutató — ez bizony mindenképpen kevés. A tizenkét bemutató közül négy színműnek Egri Viktor, háromnak pedig Dávid Teréz a szerzője, vagyis lényegében ők képviselik a színházban a csehszlovákiai magyar drámaírást. Gyógyír a sebre, s mintegy bíztató a jövőre nézve, hogy az ő színműveikt túlnyomórészt nagy sikert arattak a MATESZ színpadán. A csehszlovákiai magyar drámaírás s a színház munkája szemszögéből azonban a hazai magyar drámáink csekély létszáma mindenképpen elgondolkoztató.

Természetesen emiatt nemcsak a színház vezetőségét érheti elmarasztalás — a probléma ennél sokkal szerteágazóbb. Egyet azonban a színház vezetőinek „számlájára“ kell Írni, éspedig azt, hogy keveset fáradoznak azért, hogy javítsanak a jelenlegi állapoton. Tudjuk, a színház és az író kapcsolata a múltban sem volt mechanikus, nem hasonlítható például a kiadó és az író viszonyához. Napjainkban ez a kapcsolat még inkább elmélyült, gyümölcsözőbb lett. A korszerű színház ma már nemcsak előad egy darabot, hanem hatósugarával vonzza, befolyásolja az írókat, ösztönzi és irányítja őket. Ez a kapcsolatteremtés és -ápolás elsősorban a dramaturg feladata, akinek