Irodalmi Szemle, 1973

1973/2 - Simkó Margit: Bertold Brecht és a Berliner Ensemble

tásával — rézgyűjtőhelyi jelenet, Vlaszova háborúellenes propagandája, aktivizáló dalok, korálok —Eisler) — még emelte is a mű értékét.

Az erősen fasizálódő kormány betiltotta a mű színpadi bemutatását. 1932-ben ismét összeütközésbe került a német állammal. Több kisebb művének elemeiből ekkor született meg A vágóhidak szent Johannája című darabja, amely nemcsak a kapitalizmus leleplezésére irányul, hanem a klasszikusoknak — pl. Schiller Az orleansi szűz című művének — a hamis humanizmusát is parodizálja. A fasizmus jele volt, hogy olyan ismert és elismert író, mint Brecht, képtelen volt színpadot kapni műve bemutatására. Ahhoz a haladó szellemű írócsoporthoz tartozott, amely e napokban már látta a szociális és társadalmi helyzet tarthatatlanságát. 1933. február 27-én kigyulladt a Reichstag, s Brecht 28-án elhagyja Németországot. Nem ok nélkül, neve az elfogandók listájának első soraiban szerepelt.

Ne verj be szöget a falba.

Kabátod dobd a székre.

Minek berendezkedni négy napra?

Holnap visszatérsz.

Rátsd sapkádat arcodba, ha emberek járnak arra!

Minek idegen szótárba lapozni?

A hír, mely hazahív téged Jól ismert nyelven lesz írva.13

Nem hiszem, hogy van a világirodalomban a honvágy gyötrelmének egyszerűségében is megrendítőbb hangja, mint Breoht e megnyilatkozása, hite, hogy saját népe fogja visszahívni.

A számtalan világhírű emigráns író között Brecht helyzetét az is súlyosbította, hogy nemcsak író, költő, publicista, hanem rendező és drámaíró is volt, s elméletei gyakorlati megvalósításához az emigráció jóformán semmilyen alkalmat nem nyújtott. A színpad- nélküliségen kívül Brecht külföldi érvényesülésének még egy gátló körülménye volt: a nyelvezete. Bármiről is ír, igen nagy erőt képvisel nyelvezete, ez az egyszerűségében is hatalmas, drasztikumában is lírai és újszerű kifejezésmód. Brecht több mint író — nyelvteremtő is, egyi'ke azoknak a német íróknak, akik meg tudták oldani a színpadi németséget. Stilizált stílusa az irodalmi németséggel s ugyanakkor a köznyelvvel is érintkezik. Mentes minden helyhez kötött színezéstől, de anélkül, hogy a népies nyelvezet illúzióját elvesztené. Műveiben a szereplők látszólag banális dolgokról beszélnek, de a szavak új kapcsolatai szélesebben viszik előre az eseményeket. Nyelvezete nemcsak az értelem megnyilatkozása, hanem a gondolat ironizálása, vagy illúziórombolás, akárcsak a zene, melyet operáiban, balladáiban, songjaiban megszólaltat. Kései lírája mind fanyarabbá válik, de a szavakban rejlő gesztus még e rímtelen és szabad ritmusú verseket is költészetté emeli. Főleg nagy drámái (1937—47) érik el a nyelvbeli tökélyt, bennük nyelvezetének ifjúkori, forrongó zuhataga későbbi alkotóperiődusának szigorú tárgyilagosságával olyan gazdagságban olvad össze, amely példátlan századunk német irodalmában. Bűvészként keveri az archaikus nyelvet az ironikus bürokrata hanggal, augsburgi diákéveinek tréfás zsargonját Luther bibliájának súlyos, erőteljes mondataival. Tanítódrámáiban vasfegyelemmel szikárítja nyelvezetét, tárgyilagossága mögött azonban érezni a bonyolult belső folyamatok indulatát. Stílusából a népdal és a csepü- rágók dalai visszhangzanak, az az egészséges trivialitás, melyet kontrasztként használ a tekintélytisztelő társadalmi hang ellen. Fülének idegen a klasszikus dikció — a népművészet vitalitásában találta meg a példát megújhodott színpadához. A népiességért, melyet a polgári társadalom kiűzött a színpadról, visszanyúlt a múltba. Ez magyarázza csodálatát az Erzsébet-kori színház iránt, amely szintén a népiségben gyökerezik.

Ezt a szellemet és nyelvezetet idegen nyelvre átmenteni, lefordítani majdnem lehetetlen.

13 Gedanken über die Dauer des Exils (részlet)