Irodalmi Szemle, 1973
1973/2 - Simkó Margit: Bertold Brecht és a Berliner Ensemble
Nem szerették őt, mint ahogy nem szeretik a sebészt, aki felnyitja a gennyes gócot és rámutat a kórokozóra — nem szeretik, de megbecsülik. Breohtet is így tartotta számon a világ. A modern drámairodalom e klasszikusát, dacára marxista meggyőződésének, legnagyobb politikai ellenfelei is elismerik és a világirodalom első sorába állítják. Az írónak, akit szeretnek, altatnia kell, álomba kell ringatnia, morfiumot kell adagolnia. Brecht nem élt vele. Ádáz ellenségei ezért horkantak fel minden írásán. Szerintük Brecht közönséges propagátor, aki vulgáris módon izgat a fennálló rend ellen. A vádat Brecht nagy megelégedéssel vette tudomásul. Mert Homérosztól Shakes- peare-ig, Mózestől Szent Ferencig, Villontól Adyig nincs a világirodalomban olyan valamirevaló író, aki nem propagátora a meggyőződésének. A kérdés csupán az, hogy ez a propaganda az emberiség javát vagy kárát szolgálja-e. Azt mondtam, kegyetlenül őszinte író — rám legnagyobb hatással heinei nyíltságú bemutatkozása van: „Jómódú emberek geyrmekeként születtem, de osztályom árulót nevelt belőlem, aki kifecsegte a titkokat, hogyan csalnak és ámítanak a hatalmasok.“1 Brecht alkotásait jobban megértjük, ha visszapillantunk a szerző származására. Apja, aki augsburgi kishivatalnokból emelkedett gyárigazgatóvá, katolikus, anyja evangélikus, de mindkettő ősei kemény nyakú, eszes parasztok voltak; innen az író vágya a plebejus társaság után. Ez a hosszú sor paraszti előd magyarázza Brecht szorgalmát, kitartását, hihetetlen munkabírását, bizalmatlanságát az üres emberekkel, a frázisokkal, a hamis szentimentalizmussal szemben, iróniáját a társadalmi külsőségek ellen és hitét a póz nélküli élet bölcsességében. Egyik elbeszélésében utalást találunk arra, hogy nagyanyja már gyermekkorában példát adott neki a megszokott formák elleni lázadásra. A hetvenkét éves, addig csak családjára dolgozó asszony megözvegyült, és — félredobva a kispolgári életformát — egyszerű emberek társaságában egy kedélyes, kötetlen életet kezdett. .. megkóstolta a szolgaság hosszú éveit és a szabadság rövid idejét, s azt élet kenyerét elfogyasztotta az utolsó morzsáig“ — mondja Brecht elismerően.2 Már gimnazista korában verseket ír, melyekből az augsburgi helyi lap többet le is közöl. 1914-et írtak, a világháború első évét, Németország a nacionalizmus és a háborús uszítás orgiáját ülte, s az akkor tizenhat éves diák iskolai feladatként — Dolce et decorum est pro patria mori — olyan dolgozatot adott le, hogy csaknem kicsapták érte az iskolából. Az augsburgi újság akkori szerkesztője, Wilhelm Bruestle így ír a diák Brechtről: „Életérzéssel teli, mondhatni az éberen figyelt életre éhes fiatalember ... ugyanakkor boldogság- és igazságkereső ... aljasságtól való iszonyodását és erős szociális vérmérsékletét azonnal észre lehetett venni... a vele való beszélgetés elragadó volt, valami, mint egy erős villanyáram, sugárzott belőle .. ,“3 Meglepő éleslátásról tanúskodik, hogy az ifjú Brecht a győzők és legyőzöttek között már akkor sem tett különbséget: ... csak az anyák sírtak ezen és a túloldalon is. 1917-ben Brecht leteszi az érettségit, és Münchenben beiratkozik az orvosi fakultásra. De háború van, s a fiatal medikust behívják az augsburgi hadikórházba. Itt olyan élményekben van része, melyek az emberi brutalitás legmegrázóbb példái, s minden bizonnyal hozzájárultak ahhoz, hogy elkövetői ellen a maga módján később föllépjen. A huszonegyéves költő megírja az Isten himnuszát, melynek utolsó soraiban így vádol: Mélyen a sötét völgyekben meghalnak az éhezők, Te megmutatod nekik a kenyeret és hagyod őket meghalni. Sokan azt mondják, te nem vagy, és ez így jobb is, de hogyan lehet nemlétező az, aki így tud csalni? 1 Verjagt mit guten Grund. Gedichte im Exll 2 A méltatlan asszony. Kalendergeschichten 3 Moderne Legende. 1914.
