Irodalmi Szemle, 1973
1973/2 - Arató Endre: Magyar—szlovák együttműködés a 30-as évek Csehszlovákiájában (Fábry Zoltánra emlékezünk)
szemben a proletariátussal, amelynek a valóság maradéktalan feltárása az érdake: „az élet visszaadása úgy, ahogy van, a benne rejlő konfliktusokkal és feltörekvő tendenciákkal.“ Ezt tette Gorkij is. S Balogh Edgár, amikor a proletár kultúrsajtó programját elemezte, a jelzett törekvésnek megfelelően a szlovákiai magyarság valóságát vette tekintetbe, s hangsúlyozta, hogy a sajtó a kisebbségi magyar dolgozók hangja, önkifejezése akar lenni. „A gyárak, falvak, majorok, munkás utcák mindennapi készülődései magasodnak fel szellemi formába, irodalomba, művészetbe, tanulmányba, hogy serkentőleg megint visszahassanak azokra, akik ebben az életben az írásban magukra ismernek, s magukra ismerve harcra ébredeznek. A Gumon-gyári munkás, a volt hadifogoly, aki résztvett az orosz forradalomban, az elbocsátott Patrongyár-i ifjúmunkás, nagymegyeri szegényparaszt, a diószegi sztrájkoló földmunkás, a bebörtönzött munkásvezér, a kórusban önmagát kifejező ifjúmunkásság emel itt szót, s az így felzúgó valóság-hang a proletárosztály, milliók hangja.“ Ezért nyomatékosan hangsúlyozta, hogy a proletár sajtó esetében nem szerkesztők és írók ügyéről van szó, akik a néphez akarnak szólni, hanem „a dolgozó tömegekről, az ő létükből jövő valóságmegírásról, a ti önkifejezésetekről. Éppen ezért — ellenőrizzétek, kritizáljátok, javítsátok, fejlesszétek, támogassátok!“ E programot, emberirodalmat, a valóságirodalmat kívánta szolgálni a szociofotó társaság, amely a kultúresten kis kiállítást is rendezett, és felhívta az est résztvevőit, hogy kapcsolódjanak be mozgalmukba: „A fényképezésnek új iránya van születőben: a társadalmi dokumentumfénykép, a szociofotó.“ A fénykép — olvassuk felhívásukban — már nem egyes amatőrök szentimentális, játékos mulatsága, elzárkózás a világtól, hanem „a társadalom való életének kérlelhetetlenül igaz képét tudja adni, tényeket mutat meg, melyek fölött a köznapi tudat elsiklik... a társadalom életében, mozgásaiban és harcaiban aktívan résztvevő ember meglátásait tükrözi... A szociofotó kollektív művészet.“ A Gorkij-ünnepség, a kultúrest és a hozzá kapcsolódó program igen sokszínű volt, de a sokféleséget egységbe fogta a harcos osztályszemlélet. (A Gorkij-ünnepség egész anyagát ld. SSŰA. PR. prez. 1932—1938. 107. fasc. 19/4. sz.) Befejezésül hadd térjünk ismét vissza Fábry Zoltán művéhez, s hadd mutassuk be Gorkijra vonatkozó megnyilatkozásait. A világirodalmi jelentőségű orosz író géniusza 1933 után is többször foglalkoztatta őt. 1936 júliusában, Gorkij halála után az erdélyi haladó magyar folyóiratban, a Korunkban a progresszív német sajtóból válogatott össze jellemző darabokat Gorkijról, igaz emberségét, példáját, klasszikus nagyságát emelte ki, s azt hangsúlyozta, hogy népének széles körben ismert és nagyon szeretett írója volt. Nem sakkal ezután ugyancsak a Korunkban, 1936 októberében Gorkij vagy Lersch című tanulmányában, amely a Palackposta (Bratislava 1960. 112—117. 1.) gyűjteményes kötetében is napvilágot látott, összehasonlította a proletár íróóriást Heinrich Lersch német munkásíróval, akinek útja a hitlerizmushoz vezetett. Évforduló ihlette Gorkij és Korolenko című írását (Űj Szó, Bartislava 1953. aug. 12.), amelyben a nagy orosz elbeszélő és Gorkij barátságát méltatta. A két író széles alapokon nyugvó összetartozását az orosz valóság, a nép, az elnyomottak iránt érzett odaadás kovácsolta egybe. 1936. július 5-én hangzott el Fábry Zoltán nyilatkozata a Magyar Napban. Ekkor vele együtt megszólaltak a szlovákiai magyar haladó irodalom ismert képvsielői (Barta Lajos, Bányai Pál, Forbáth Imre, Győry Dezső, Juhász Árpád, Palotai Boris, Sellyei József és mások). Fábry kis nyilatkozata felért egy tanulmánnyal, s már kritikusi, esszéírói pályájának új szakaszát tükrözte: „Vannak írók, akiket az ember csak kamrájában visszavonulva olvashat. Kell a csend, a magány, a hely, hogy szemtől-szembe birkózásra, vagy odaadásra készen állhasson író és olvasó. Olyan ez, mint valami istentisztelet: kinyilatkoztatás közlése és elfogadása. Csak nagy művek kívánják ezt a keretet, olyanok, melyek az élet valóságát kinyilakoztatássá tudják fokozni. Gorkijt — kinek könyveiben az élet százszínű és ezerhangú zajgása kavarog — én igazában csak a csendkamrában tudtam magamhoz váltani. Legtöbb könyvét az élet országútién olvastam: az Éjjeli menedékhelyet egy lembergi tömegszállóban, Az anyát orosz földön, földalatt: lövészárokban, Kosemjakint ás az Artamonovokat vonaton és kis ruszin állomások várótermeiben: tehát majdnem a regényekkel egyező helyeken és néha orosz miljőben, de otthon, szobába zárkózva újra és újra el kellett olvasni mindent, mert
