Irodalmi Szemle, 1973
1973/10 - Zalabai Zsigmond: A távol közelében (Tóth László: Maszkok Beethovennek)
Évszakok mankóin zsoltárok bicegnek. Egy arc, egy lábnyom feszül. Földnek, köveknek. A tükörben sorsod. Sorsodon túl: semmi. Arcodat mindig egy titokká közelíti. Egy testté vált titokká mindig. Húsból, fából. Madár tolla lángol a madárhoz távol. Már az első rész záróstrófája is sejtette, hogy az elérhetetlenség tudata leverő hangulatokat szül, s a második részből valóban a mélyhegedűk szomorkás dallamát halljuk ki. A rapszódia elégiába fordul. „Két szárnycsapás közti térségben“ áll a költő, s — akárcsak József Attila embere — „homokos, / szomorú, vizes síkra ér, / szétnéz merengve és okos / fejével biccent s nem remél.“ Hasonló módon pillant szét a tájon a vers második része is, amely — az első szakasz szűkszavú utalásai helyett — most részletesebben és teljesebben jeleníti meg a világot. Szomorú szemlélődés ez. Főleg a negyedik és az ötödik sora a leginkább elégikusan hangszerelt. Különösen az utóbbi komplex képe fejez ki gazdag gondolatot-érzelmet-hangulatot: az évszakok mankóin (fák, bokrok, füvek) zsoltárok (szelek) bicegnek (fújdogálnak lassan). Természetbe kivetített, általános érvényű avatott szomorúság ez. Vagy mégsem? Nem, mert a következő sorokban — az első részből már jól ismert ellenpontozással — a vers ismét más hangulati szférákba csap át; hangja érdesebbé válik: „Egy arc, egy lábnyom feszül. Földnek, köveknek.“ A hangváltásban különösen a feszül ige jut nagy szerephez: szöges ellentétben áll a bicegnek kifejezéssel. Erőt, lendületet, indulatot áraszt. Vajon hová visz ez a lendület? A tükrökig: „A tükörben sorsod. Sorsodon túl: semmi. / Arcodat mindig egy titokká közelíti“ — olvashatjuk a negyedik strófában. Az első rész tükör-motívumát, amelyet fölbukkanásakor még nem tudtunk értelmezni, most könnyűszerrel megfejthetjük; a tükör: önismeret. Kegyetlen pontossággal vetíti eléd önmagad látványát, s te kénytelen vagy szembenézni azzal, aki vagy. De ki vagy? A válasz nem könnyű: a tükör „egy testté vált titkot“ mutat föl. Egy embert, aki számtalanszor fölteszi magának a kérdést: Ki vagyok? Mennyit érek? Együtt van-e bennem minden, hogy — legalább saját normáim szerint — teljes embernek mondhassam magam? S a felelet: „Madár tolla lángol a madárhoz távol“. Helytelen, a nyelv- használati normáktól eltérő (a -hoz rag a közel szót asszociálja!), mégis helyénvaló felelet ez, mert egyetlen szókapcsolatba sűrítve ismétli meg az első rész összes fogalmi ellentétét. De nemcsak nyelvtanilag, hanem értelmileg is meglepő mondat ez, mert természetellenes képet állít elénk: külön kerül egymástól az együvé tartozás, a toll és a madár, s a sors Így a hiány, a beteljesületlenség kifejezőjévé válik. Az elégikus hangvételt éppen e miatt a nincs miatt érzett lelkiállapot magyarázza. Ennyit a második részről. S most következzenek a szimfónia záróakkordjai: 09. (befejezetlen) — maszk A kenyér barlang. Fölötte hold az arcod. Néhány csont. Néhány faág és kusza rajzok. A tűzön: ami az arcodból még kimaradt. Néhány elképzelt táj. És még néhány fadarab. Néhány ütés és néhány megütött. Néhány dallam. Homokóra-ütem néhány dallam nélküli dalban. Hamu rakódik a kenyérre. Holdra. Éhségek. Egy arcban egy egész horda. A kert számlapján lábnyomok. Földtől földig. Utak torzói. Befejezésük csak kezdődik.
