Irodalmi Szemle, 1973
1973/10 - Zalabai Zsigmond: A távol közelében (Tóth László: Maszkok Beethovennek)
Az előbbiekben kifejtett hiány-motlvum újabbakkal gazdagodik. (Lásd az „ami az arcodból még kimaradt“ és a „Néhány elképzelt — tehát nem valós, nem elért — táj“ motívumokat!]. További árnyalatokkal bővülnek a vers első részének dialektikus ellentétei is: kenyér <—► éhségek arcod <—>. ami az arcodból még kimaradt néhány dallam <—» néhány dallam nélküli dal A „Néhány ütés és néhány megütött“ kifejezés már arra is utal, hogy az ellentétek megszüntetése, illetve egy harmonikus állapotot eredményező kiegyenlítődése csak „ütések“ (küzdelem) árán valósulhat meg. Nem nehéz visszavezetnünk ezt a gondolatot a dialektikának az ellentétekről vallott nézetére. Az ellentétek Hegel szerint, a lét örök sajátosságai, sosem szűnnek meg. Az ő gondolatát árnyalja tovább Lenin koncepciója Is, amely elhatárolja egymástól az antagonizmust és az ellentétet, kifejtve, hogy az előbbi — a történelmi-társadalmi fejlődés során eltűnik, az utóbbi viszont — az új és a régi szükségszerű harcaként — mindig fennmarad. Ezt a gondolatot tükrözi — persze nem a filozófia fogalmiságával, hanem a költészet sajátos eszközeivel — Tóth László versének befejező része is. S ezen a ponton föl kell hívnunk a figyelmet a költemény harmadik részének sajátos, az előző részéhez viszonyítva egyedi vonására: az Időbeliség érzékeltetésére. Illusztráljuk a történelmi korokra utaló motívumokat egy ábrával: I. barlang [horda, kusza (barlang)rajz.) II. homokóra III. számlap Az első motívumcsoport az ősiség, az ősközösségi társadalom fölidézője. Helyét — épp a fejlődést előhívó ellentétek révén — egy magasabbrendű társadalom foglalta el, melynek produktuma már nem csupán egy primitív „kusza rajz“, hanem egy magasabb fejlettségi szintről tanúskodó „homokóra“. S az időbeliségnek a mához legközelebb eső, már modern korra utaló jelét láthatjuk a „kert számlapja“ metaforákban is, amely az időképzettel együtt a térbeliség fogalmát is beleviszi a versbe: a történelmi fejlődés útjait úgy jelzik az emberiség lábnyomai, mint az óra lapját a számok. A megtett út azonban — lett légyen, mint a vers is bizonyítja, egyre magasabb fejlődési pontra vezető — a dialektikának megfelelően: torzó. S tegyük hozzá: szükségszerűen az. A mából tekintve végig az emberiség megtett útját, azt látjuk, hogy az antagonizmus társadalmi megnyilvánulásai eltűntek (legalábbis a mi társadalmunkban), de a lét ellentétei továbbra is megmaradtak. Állandó hiányérzetben, állandó „éhségekében él az ember (és az emberiség is): utakat jelöl ki, melyeket végig kell járnia, hogy a torzót egésszé teljesítse ki. Lehetséges ez? Csupán részben. Mert elérve az első célt, egy újabb, egy még több erőfeszítést kívánó, egy még távolabbi elé állít a kor. Az emberi létnek ezt az alaptörvényét, a távol közelében élés filozófiáját veti föl ez a költemény, megismételve a beethoveni IX. szimfóniában kifejezett relatív befejezhetőség gondolatát, s egyben a madáchi végkövetkeztetést: „Mondottam ember: küzdj és bízva bízzáll“
