Irodalmi Szemle, 1972
1972/8 - Krúdy Zsuzsa: Nincs szebb folyó a Poprádnál
Krúdy Zsuzsa nincs szebb folyó a Poprádnál „Nincs szebb folyó a Poprádnál“ — írta mély nosztalgiával Krúdy Gyula A podolini takácsné című elbeszélésben, hiszen gyermek- és ifjúkorát -két nagy élmény, két táj kísérte felejthetetlenül: szülőföldje, a Nyírség és Szlovákia. Gyulát, az akaratos, verekedő, elkényeztetett kisfiút az apai előrelátás iskoláztatta otthonától távol. — Első alkalommal, 1889-ben nagyanyja kísérte kedves unokáját Po- dolinba, azután odatalált maga is. Hosszadalmas, tanulságos és emlékezetes volt minden útja Nyíregyházától Poprádfelkáig, ahol a kis termetű, fürge, deresedő, egérszemű, tréfás kedvű Budeusz bácsi, a podolini tanító kocsival várta a cserediákokat. (Előző napon a szlovák és cipszer gyerekeket indította el az Alföldre.) Ő találta ki a cseregyerek rendszert. Már jó előre lelevelezték a szülők gyermekeik ügyét-baját, ilyenkor már csak szét kellett őket osztani. — „Te mégy Késmárkra, te pedig Szepesbálára.“ Budeusz bácsi százgalléros köpönyegében, tarka esernyővel ilyenkor volt igazán elemében. Név szerint ismert minden fuvarost, vendéglőst, családot, ahol cserében vagy pénzért vendégül látták a magyar gyerekeket. Egész szekérsor indult el vezetésével. Vidáman kocogtak a hosszú szekerek, s az ország különböző tájékairól összegyűlt fiúk lármája felverte az országutat. A közbeeső falvakon, városokon áthaladva a tanító bácsi jókedvűen kiáltotta: „Kinek kell magyar gyerek?“ Nem kellett sokáig kínálgatni őket, hamarosan derék asszonyságok ölelték őket szívükre, akik azután anyjuk helyett anyjuk lettek. Mag is hálálták ezt az otthoniak. Minden valamirevaló ünnepnapon nagy kosarakban érkezett a jó hazai. A jó nevelőszülők vásznat, fenyőpálinkát, madár- kalickát, hegymászóbotot, havasi gyopárt küldtek viszonzásképpen. Az út Podolínig estig tartott, mert Budeusz bácsi kedvesen elbeszélgetett a vendéglátókkal. Az utoljára maradt diákot magának tartotta meg. — „Hadd legyen nekem is egy kis hasznom a dologból“ — mondta ravaszkásan. — Pedig nem cselekedett soha semmit a haszonért. Eleinte hetenként, majd később havonként látogatta védenceit, akikről hosszú levélben számolt be az aggódó szülőknek. Krúdy Gyula másodikos gimnazista korában érkezett az egykor védőfalakkal körülvett Podolínba. A legyei határ menti városkának csupán néhány ezer lakója volt, de olykor 70 szövőszéken is készítették a szebbnél szebb, világhírű szepességi kelméket. A kékfestők is nagy becsületet vívtak ki maguknak. Podolín a maga középkorias életével, legendáival, hangulataival, girbe-gurba utcácskáival, bolthajtásaival, kiugró fa- csatornás házacskáival, piactéri kerekeskútjával, sokoldalú, becsületes, derék lakóival oly mélyen megkapta a diák Krúdyt, hogy itt-tartózkodásának és későbbi szepességi utazgatásainak élménye egy életen át végigkísérte. Híven tanúskodik erről sok-sok Írása. Az első évben Riesz Laci bácsi, a nótáskedvű főerdész vadszőlővel befuttatott udvarházának mestergerendás kamrájában lakott. Laci bácsira így emlékezik vissza: „A szeles, jéghideg levegőben Szindbád pokrócok és bundák között arra az időre gondolt, midőn kis diák korában erre legelőször utazott és a főerdész tüzes lovait maga hajtotta, és az útra jól beborozott a késmárki vendégfogadóban. Mintha most is
