Irodalmi Szemle, 1972
1972/10 - Gágyor József: A galántai járás gyermekjátékai (Részlet egy készülő gyűjteményből)
Lukbóha így is mondják: „lukra jácconyi“. A szabadban szokták játszani, általában fiúk. A játékhoz szükség van egy „bóháro“ és egy „ütőre“. A bóha nem más, mint egy 6—10 cm hosszú, két végén kúpba csúcsosodó, henger alakú fadarab. Az ütő kb. 50—60 cm hosszúságú keskeny léc. Ha a szükséges kellékek már megvannak, a gyerekek egy ellipszis alakú, de kát végén élbe csúcsosodó, az átlók (kb. 17X7 cm) metszéspontja felé szélről fokozatosan (5—10 cm-ig) mélyülő lyukat vájnak a földbe. Az előkészületi részhez tartozik az is, hogy a játékosok meghatározzák, hány „életük lesz“. A lyuk előtti térségen álló játékosoknak általában egy-egy életük van, a lyuk mellett állóknak pedig annyi, mint a többieknek együttvéve. Az „életben“ való megállapodás azért fontos, mert egy játékos csak annyiszor eshet ki a játékból, ahány élete van. A játékosok abban is megegyeznek, hogy „mennyizsbe“ fognak játszani. Ez a szám kevesebb játékos esetén általában ötezer, több játékos esetén pedig ezerötszáz, ezer, esetleg ötszáz. A játéknak lehet egy, kettő, három stb. „osztájo“. Egy-egy osztály a következő lökésfajtákból áll: 1. „jop kettő“ — Ennél a lökésnél a játékos úgy fogja az ütőt, hogy a bal keze van felül, jobb keze pedig lent. 2. „jobb eggy“ — A játékos csak a jobb kezével tartja az ütőt. 3. „bal kettő“ — A jobb kettő fordítottja. 4. „bal eggy“ — A játékos az ütő nyelét bal kezével tartva löki ki a bóhát a lyukból. Az ütőnyél fogásának előfordul még egy másik variációja is: 1. „jobb kezes“, 2. „bal kezes“, 3. „kétkezes“, 4. „jobb lábos“, 5. „bal lábos“, 6. „űve“, 7. „fekve“. Ebben a változatban a lökéseket a lökésnevekben kifejezett módon és a közölt sorrendnek megfelelően kell a játékosnak elvégeznie. A gyerekek a lyuk melletti részre azt mondják, hogy „fent“, a lyuk előtti térséget pedig, ahol a többiek a bóhát várják, a „lent“ névvel illetik. A tulajdonképpeni játék azzal kezdődik, hogy a „fent" álló játékos a lyukra keresztben ráhelyezi a bóhát, s az ütő végét a lyuk aljára engedve „jobb kezes“ fogással a bóhát a lehető legmesszebbre löki. A lyuk előtt kb. egy méterre a gyerekek néha húznak egy vonalat. Ha a bóha a lyuk és a vonal közti részre esne le, a lökést meg szabad ismételni. Ha azonban a vonalon kívülre esik, a lökés érvényesnek számít. A „lentiek“ feladata a repülő bőhát kézzel elkapni vagy sapkájukba felfogni. Ha ez sikerül, akkor bóhát előbb kilökő játékos újra lökhet, de már „eggy élete lenn van“. Ha valamelyik játékos a bóhát ugyan elkapja, de az kiesik a kezéből, és egy másik játékos veszi fel a földről, az utóbbié a dobás joga. Ha a bóhát senkinek sem sikerül elkapnia, az a játékos, aki azt a leghamarább veszi fel a földről, attól a ponttól, ahol a bóha földet ért, egy lépést tesz előre, és a lyukon keresztbe tett ütőre célozva, a bóhát a lyuk felé hajítja. A dobás sikerét az ütő koppanása bizonyítja. Ha az ütő „koppanik“, a bóhát kilökő játékosnak „elveszett eggy élete“. Ha a bóha nem éri az ütőt, a „fenti“ játékos háromszor üthet a földön fekvő bóha csúcsára, s minden ütés után a felpattanó bóhát a lehető legmesszebbre üti a lyuktól. A sikertelen ütést nem szabad megismételnie, tehát a rossz ütés Is beszámít. Amennyiben a bóha olyan helyzetben van (pl. hepehupás talajon), hogy az ütés előreláthatólag úgysem sikerülne, a játékos a bóhát „egyre kiteheti“, vagyis egy lépéssel odébb teheti; ebben
