Irodalmi Szemle, 1972
1972/10 - Vampilov, Alekszander: Júniusi búcsúzás (Befejezés a novemberi számból)
Ahelyett, hogy itt üldögélsz, kiültethetnél néhány sor vadalanyat. KOLESZOV: Fütyülök a maga vadalanyaira. ZALOTUJEV (meglepődve): Mi az, már nem akarsz nálam dolgozni? KOLESZOV: Azt gondolja, hogy a maga ágyásai az én vágyaim netovábbjaivá lettek? Maga megháborodott, apókám. ZALOTUJEV (Nyugtalanul): El akarsz menni?... Egész komolyan?... KOLESZOV: Nocsak, hirtelen olyan fontos lettem magának? Hiszen még az előbb is csak szidott. ZALOTUJEV: S te megsértődtél?... A professzor... Hiszen én értékellek téged. Hallod, én nem panaszkodom rád. Korai virágok, új fajták. Ha őszinte akarok lenni — te nagyszerű szakember vagy. KOLESZOV: Erre csak most jött rá? De még ilyet. Maga vén pők! ZALOTUJEV: Hova készülsz?... Valami kedvező ajánlatot kaptál?... Rendben van! Csak szórakozz a füveiddel, a fene bánja. Hallod, fölemelem az ösztöndíjadat... Hetven rubelre! Akarod? KOLESZOV (tétovázik): Nyughasson, apóka. ZALOTUJEV: Hetven rubel manapság egy mérnök keresete. Nos, professzor?... KOLESZOV: Elhallgat, vagy nem? Elegem van már magából. ZALOTUJEV (Kedvesen): Csak gondolkozz, én nem bánom, de ne csinálj szamárságot, maradj nálam dolgozni. (Nézelődve elmegy.) (Koleszov a pádon ül. Zenét hallani, „A harangvirágok a bűnösek“ melódiáját. A fények kialszanak, áthelyeződnek, a kertben hosszú, sötét árnyak jelennek meg. Este kilenc óra. Megjelenik Tánya.) TÁNYA: Elkéstem... (Koleszovhoz megy.) KOLESZOV: Ülj le, Tánya. TÁNYA (Leiil): De csak öt percet. Megbocsátható? (Csend.) (Tánya érzi, hogy valami nincs rendben.) Történt valami? ... KOLESZOV: Botrány Panamában, Zanzibárban forradalom. Én pedig még mindig éjjeliőr vagyok ... TÁNYA: Valami kellemetlenség történt? ... Nos? Elmondod? KOLESZOV: Igen ... Mindent elmondok. TÁNYA: Bocsásd meg, hogy a szavadba vágtam... KOLESZOV (Felugrik, pontosan a lapátra lép, odább dobja): Semmi szavambavágás. TÁNYA: Mi történt veled?! KOLESZOV: Bocsáss meg... S figyelj rám. Elmentél, és én gondolkozni kezdtem, s a következőket gondoltam ki: abba kéne hagynunk. Én nem vagyok Rómeó. Csak nekem tűnt úgy, hogy Rómeó vagyok. Az ördögbe is, miféle Rómeó vagyok én? Kalandor vagyok, akinek nincs cigarettája, preferánszot játszok megjelölt kártyalapokkal, bohóc ... Ide figyelj! Huszonöt éves vagyok, egy idegen dácsában ülök, s egy puskát tisztítok, amelyből tíz év alatt egyszer lőttek, akkor is egy szarkára. Huszonöt év! Hát mi az? Semmi! Huszonöt ezer ígéret. Teljesíteni is kell őket valamikor! És tovább? A többi — ismeretlen. Por. Füst. Huszonöt ezer meglepetés. Kockázat, kockázat, és megint csak kockázat... Nem, Tánya, nem. Nem vagyok alkalmas a házasságra. Az ördögbe is, hát miféle vőlegény vagyok én? TÁNYA: Vőlegény... Ma erre nem gondoltam... Mikor jöttem, erre nem gondoltam. KOLESZOV: Mire gondoltál, mire? A szerelemre? A barátságra? A boldogságra? Fuss el tőlem, és hátra se nézz, nekem fogalmam sincs arról, mi a boldogság. Fogalmam sincs róla! TÁNYA: Miért mondod mindezt nekem? KOLESZOV: Valóban, miért is mondom mindezt neked? (Megint rálép a lapátra.) Röviden: be kell fejeznünk. Pontosabban: Nem kellene újrakezdenünk. Ma egy kicsit szabadabban viselkedtem veled szemben. Megszokásból. Bocsáss meg érte. (Csend.) Ha te komolyan vetted is. Fütyülj rám, rázd le magadról az egészet, és játssz Chopint! ...
