Irodalmi Szemle, 1972
1972/10 - Vampilov, Alekszander: Júniusi búcsúzás (Befejezés a novemberi számból)
REPNYIKOV: Tudós akar lenni? KOLESZOV: Az leszek, Vlagyimir Alekszejevics. REPNYIKOV: A viselkedése alapján egyhamar nem lesz az, de lehet, hogy sohasem. Nekem úgy tűnik, hogy kötéltáncosnak készül. KOLESZOV: Miből gondolja ezt? REPNYIKOV: Véleménye szerint egy tudós járhat a saját fején? KOLESZOV: Nem tudom. Egyelőre még nem vagyok tudós, hanem őr, s az ön allegóriája számomra túl bonyolult. REPNYIKOV: Csak ne idegeskedjen. Most nyugodtan kell hogy beszélgessünk. Egyetért velem? KOLESZOV: Ahogy akarja. REPNYIKOV: Nézze, maga értelmes ember, átnéztem a diplomamunkáját, s elismerem, hogy maga tehetséges. De tudnia kell, hogy sok tehetséges ember van. Nagyon sok. Sokkal több, mint ahány tudós. Ha észrevette, sokkal egyszerűbb tehetségesnek lenni, mint tudósnak. Nincs igazam? KOLESZOV: Vlagyimir Alekszejevics, mire jó ez a beszélgetés? (Szünet.) REPNYIKOV: Az elmúlt éjszaka a lányom nem volt otthon. Nem tudja, hol töltötte az éjszakát? KOLESZOV: Nálam nem éjszakázott. REPNYIKOV: Válaszoljon őszintén: milyen a kapcsolat kettejük között? KOLESZOV: Közöttünk... a kapcsolat jó. Tetszik nekem. REPNYIKOV: Ez minden? KOLESZOV: Nem, Vlagyimir Alekszejevics. Nekem úgy tűnik, hogy én is tetszem neki. REPNYIKOV: Hát így. Épp ideje, hogy rendezzük ezt a dolgot. A legfőbb ideje. KOLESZOV: Ezt nem nagyon értem. REPNYIKOV: Csak hagyja, nagyon is jól ért engem. (Az adott körülmények között a legkülönlegesebben.) Ne találkozzon a lányommal, hagyjon neki békét. Ö csak tetszik magának, ahogy magának minden szép lány tetszhet. Miért pont az én lányom? Miért pont ő? KOLESZOV: Maga jezsuita. Mindig is sejtettem ezt. REPNYIKOV: A lányom tegnap maga után futott, feltehető, hogy nemsokára megjelenik itt. Zavarja el, tűnjön el maga is, nősüljön meg, csináljon valamit, a maga számára, gondolom, ez nem valami különösen nehéz feladat. Ami pedig magát illeti... Ügy látom, van mód arra, hogy befejezze az egyetemet... Nos? Lehetséges, hogy maga nem ezt akarja? KOLESZOV: Nem. Erre nem gondoltam. (Nem mindjárt, és lassan.) De most már ezen is gondolkodni fogok. REPNYIKOV: Azt hallottam, hogy a dekanátus is szándékszik valamit tenni a maga érdekében. Nem leszek ellene... Végül is minél hamarabb elválunk egymástól, annál jobb. Nincs igazam ...? (Koleszov hallgat.) A lányom ez alatt az idő alatt befejezi tanulmányait, s maga is az egyetemet... Azután pedig .. azután pedig maga elmegy innen ... KOLESZOV: Ez kitűnő ötlet... Egy tanult férfival több lesz a földön... REPNYIKOV: A megfontoltság vezetett magához. Cselekedjék maga is megfontoltan. (Csend.) (Sétál az udvaron, arra, ahol virágok és füvek vannak, lehajol.) Kísrletezik? Érdekes... Érdekes... Pepecselő munka. (Visszamegy Koleszovhoz.) Tudóssá nem válik egykönnyen senki, ezt jegyezze meg jól... KOLESZOV: Megjegyzem .. . Kitűnő az emlékezőtehetségem. (Csend.) REPNYIKOV: Hát akkor ... majd hívjon fel. A viszontlátásra. KOLESZOV: A viszontlátásra. (Repnyikov kimegy. Megjelenik Zalotujev, elmegy Koleszov mellett, majd visszajön.) ZALOTUJEV: Miről gondolkodol? Nos, a professzor? .. . (Csend.)
