Irodalmi Szemle, 1972
1972/10 - Vampilov, Alekszander: Júniusi búcsúzás (Befejezés a novemberi számból)
REPNYIKOV: Fellázította ellenem a lányomat, s azt gondolta, hogy elérkezett a legkedvezőbb alkalom arra, hogy személyes ügyben fölkeressen. KOLESZOV: Én nem lázltottam ön ellen a lányát. Ismerjük egymást, ez minden. REPNYIKOV: Nagyon sajnálom, hogy az ismerősei közé tartozik. KOLESZOV: Ez a körülmény semmi módon nem függ össze az én kérésemmel. REPNYIKOV: Beszéljen! Azt hiszi, nem látom, mi történt a lányommal! KOLESZOV: Ez csak önnek tűnik így. Biztosíthatom, hogy nem kérői minőségben vagyok itt. REPNYIKOV: Vele is beszélt erről? KOLESZOV: Nem. De ő nem is kérdezte. REPNYIKOV: Tulajdonképpen miért lett éjjeliőr? Tiltakozása jeléül? A nevetségesség végett? Kedvtelésből? KOLESZOV: Mikor munkát kerestem, inkább a józan észre hagyatkoztam, s nem holmi ideákra. A napjaim szabadok, s éjszaka nyugodtan kialszom magamat. Lopni, ugyebár nappal szokás. REPNYIKOV: Legényke! Mit játszik maga tulajdonképpen? KOLESZOV: Valahol aludnom kell, valamit ennem is kell, hogy foglalkozhassam a magam dolgával. Csak erről van szó. REPNYIKOV: Mesebeszéd! Mikor én a maga korában voltam, gyárban dolgoztam, egyetemre jártam, eltartottam anyámat és három testvéremet. Hát ne beszéljen nekem a nehézségeiről, maga széltoló. KOLESZOV: Vlagyimir Alekszejevics, ha ön fiatal korában hős volt is, az még nem jelenti azt, hogy most akárkivel akárhogy beszélhet. REPNYIKOV: Már csak az hiányzik, hogy fojtogatni kezdjen. Itt. A saját lakásomban! (Bejön Repnyikovné.) REPNYIKOVNÉ: Nem beszélhetnétek egy kissé halkabban? REPNYIKOV: Gyere! Ismerkedjetek meg, kérlek szépenl A lányunk barátja. Nagyon kedves fiatalember. Volt diák, aki most... KOLESZOV (Meghajol Repnyikovné előtt): Űr. Éjjeliőr. REPNYIKOV: örülhetsz neki. REPNYIKOVNÉ: Az isten szerelmére, nyugodj meg! A fiatalember nyugodt. Végy példát róla. (Kézen fogja Repnyikovot, s a másik szoba felé vezeti.) REPNYIKOV: Vegye úgy, hogy vége a beszélgetésnek. S kérem, fiatalember, hagyjon békét a lányomnak. (Repnyikovék kimennek.) KOLESZOV (A tükörhöz megy, önmagához): Kérő... Valóban olyan az ábrázatod... Te félkegyelmű! ... (Bejön Tánya.) TÁNYA: Hát kérem. Szerencsés véletlen. De én tudtam ezt. KOLESZOV: Félreértés történt. Az édesapja azt hitte, hogy a maga kezét jöttem megkérni. TÁNYA: Butaság volt tőle. Bocsásson meg neki. KOLESZOV: Minden rendben van. Itt már a Krisztus tanácsai sem segítenek. (Az ajtóban.) A viszontlátásra, Tánya. Mondja meg az apukájának, hogy maga tetszik nekem. Ez hatni fog rá. (Elmegy.) TÁNYA (magának): Szerencsés véletlen... (főn Repnyikovné és Repnyikov táskával.) REPNYIKOV: Már elment az a széltoló? TÁNYA: Még egyáltalán nem világos, ki a széltoló ... REPNYIKOV: Micsoda? Mit mondtál? (Repnyikovnéhoz.) Te hallottad? REPNYKOVNÉ: Tánya, mit meg nem engedsz magadnak? REPNYIKOV: Megérted-e, hogy ez a széltoló azzal számolt, hogy majd te segítesz neki? TÁNYA: Ah, vagy úgy! Szóval te miattam utasítottad el? Beszélj...! Beszélj! Miattam vagy nem miattam? REPNYIKOV: Elutasítottam, mert szemtelen volt. És nagyon sajnálom, hogy te a védelmedbe veszed.
