Irodalmi Szemle, 1972
1972/10 - Sesztalov, Juván: Kék vándorutak (Részletek)
— Vezessétek ide a klsfiúcskát a szent asztalhoz. A sötétben odavezettek az asztalhoz. Tudtam, hogy az asztalnál mind ott ülnek a Lények. Szívem, mint vergődő hal, klugrani készült a mellemből. Minden egyes ér ujjongott bennem. Nem halok meg, a lelkem ismét a testemben van. Potyopka, a mindenható Potyopka visszaszerezte nekem a lelkemet! Ismét hallottam a sötétben a sámán hangját: — Az istenek nem felejtettek el téged, vogulok népe. Az Ég vigyáz téged, vogul nép. Ne merészeld megszegni földed ősi törvényeit-szokásait. Hallgass a sámánokra, vogulok népe! Az öregasszonyok, akik körülöttem ültek, azt suttogták: — Boldogok vagyunk, hogy ilyen sámán él köztünk! — Sámán nélkül lelkünk, mint ahogy a szárított hal szárad, kiszáradna! — Az istenek hallgatnak a sámánunkra. Visszaadták a kisfiúcska lelkét! Húsz csodálatos év telt el azóta. Éltem a földkerekség legszebb városában — Lenin- grádban és olykoradtán eszembe jutottak a Lények. S ez egyáltalán nem volt nevetséges számomra. A gyermekkorom volt... Az én gyermekkorom és a népemé. Gyermekkorban pedig minden megtörténik. A titokzatos erdőkben jóságos tündérek élnek. A fákban gonosz lelkek. A folyókat víziemberek népesítik be ... Igen, gyermekkorban mindenben hiszel. Most már én is tudom: nem a Lények gyógyítottak meg engem, és nélkülük sem haltam volna meg. Mostanság már mindenki tudja, hogy Lények egyszerűen nincsenek. Egyszerűen az történt, hogy a betegség magától elmúlt. Tudatlan régi vogulként én is elhittem, hogy Potyopka mentette meg az én életemet. Elhittem, mert akkor gyerek voltam, és a gyermek mindent elhisz. De a gyermekkor nem örök. Felnőttem, és más lettem. Figyelem a megváltozott világot, és a múlt gyermekálomnak tűnik, amelyben félelem és öröm, amelyben bánat és boldogság mindig együtt fordulnak elő. Máskor meg úgy tűnik, hogy mindebből soha semmi sem volt: se Lények, se Potyopka, se áldozatbemutatás. A múlt nyáron visszatértem szülőföldemre, és viszontláttam Potyopkát. Nem ismertem meg azonnal, mert találkozásunk a következőképp zajlott le. Az apai ház ablakából a Szoszva magas partján egy csapat kisfiút vettem észre. A gyerekektől körülvéve valaki esetlenül forgolódott. Azt gondolhatta az ember, hogy egy vogul táncot lejtő medve. A kisfiúk körülugrálták a táncost, grimaszokat vágtak és hahotáztak, mint az őszi vadlibák. Kimentem a házból, hogy megnézzem, ki járja a táncot ilyen korán az Ob partján. Potyopka volt. Szeme vidámságtól fénylett, fáradhatatlan két keze tekeregve felfelé röpködött. Táncolt és énekelt. Körülötte pedig ugráltak a kisgyerekek. Ugráltak, és közben mindenfélét kérdezgettek Potyopkától. Válaszolgatott, és járta tovább a táncot. Egy kisfiúcska, nem magasabb, mint egy kis rénszarvas, vontatottan, énekelve kérdezte: — Hogy van az, hogy Gagarin repül az égben? Ő nem lény, hanem ember, hogy tud akkor olyan magasan repülni? Miért nem tud az én apám is felszállni az égbe? Apám tanult ember, tanító, de a kozmoszba miért nem tud felemelkedni? Az énekes mély torokhangjának zengése visszavitt távoli gyermekkoromba. Ez ő, a sámán, Potyopka. És a kis, rénszarvas nagyságú gyerekek nevettek rajta, ugráltak körülötte, grimaszokat vágtak neki, és csöppet sem féltek tőle. Ugyanolyan idősek, mint én akkor, amikor engem, a haldoklót, elvittek a házába. A szívem akkor reszketett a félelemtől, mint ahogy az élő, veres szárnyú koncérhalacska remeg az ember kezében! Ö, hogy féltem Potyopka sámántól, hogy hittem benne akkor! Potyopka abbahagyta a táncot, és nehezen lélegezve, leereszkedett a vízpartra. Odamentem hozzá és üdvözöltem. Rám nézett ravasz, fakó szemével, és megkérdezte, hogy ki vagyok. Azt mondtam: — Az vagyok, akinek Jajp-Usz-Ojka valamikor egyszer visszaadta a lelkét. Emlékszel rá?
