Irodalmi Szemle, 1972
1972/10 - Sesztalov, Juván: Kék vándorutak (Részletek)
Ismét gyors pillantást vetett rám, és tagadóan rázta a fejét. Ekkor azt kérdeztem: — Mit csinálsz te most? Elmennek-e még hozzád a beteg kolhoztagok? Odaviszik-e hozzád a gyermekeiket? Tegnap láttam, hogy kórház van a falunkban. A betegek ma már inkább a kórházba mennek, nem a sámánhoz. Potyopka könnyedén felugrott, és ezt kiáltotta: — Én már nem vagyok többé sámán! Én most népművész vagyok! Azzal újból táncra perdült. És a kisgyerekek ismét ott ugráltak körülötte. Nevettek rajta, hahotáztak, mint ahogy az őszi vadlibák gágognak, amikor felröppennek... Potyopka igazat mondott. Valóban népművész lett, talán a vogulok legjobb népművésze. Mostanában minden évben megrendezik a vogul falvakban a művészeti csoportok szemléjét. Gazdaságunk klubjának színpadán, mely az iskola mögött épült, láthattam szülőfalum énekeseit és táncosait. Először az énekkar lépett fel. Egy kisebb kórus, mindössze tíz emberből állt. Vogul és orosz nyelven dalokat énekeltek. A kórus után két leányka jelent meg a színpadon. A leányok könnyedén, mint a nőstény sasok az égen, kerengtek a klubszínpadon. A kurinyk a-táncot, ezt a gyönyörű, vogul női táncot táncolták. Végül a színpadon Potyopka jelent meg, kezében húros zeneszerszám, szankal- t a p, Potyopka ujjaival végigfutott a zengő szankaltap húrjain, és énekelni kezdett. Potyopka énekelt, szankaltap-ja pedig csengett, mint a patak, süvöltött, mint a vihar, zúgott, mint erdő a szélben, és csipogott, mint pirkadatkor a madarak. Énekelt, dalolt a maga tekervényes életéről. Megénekelte, hogyan menekült el az új élet elől a tajgába, hogy csak egyedül a fákkal éljen, hogy csak a szent bálványfákkal éljen. De a tajgában nekibúsult. Nem, a fák nem értették meg az embert. A madarak sem értették meg az embert. A bálványok Is, emberek nélkül, erőtlenek voltak és semmiféle csodát sem tudtak véghezvinni. Ekkor Potyopka visszatért a faluba, hogy a többiekkel együtt éljen, hogy énekével fölvidítsa a szíveket és az emberek lelkét. Potyopka befejezte az éneklést, elhallgatott a szankaltap. S ekkor mindnyájan mondogatni kezdték, hogy Potyopka jól énekelt, hogy Potyopka helyesen énekelt, hogy Potyopkát kell elküldeni a körzetbe, ahová a vogulok legjobb színészei összegyűlnek. Csak egy öreg anyóka, akinek feje fehérebb volt a hónál, nem vette le szúrós szemét Potyopkáról. Követte minden egyes mozdulatát, és fogatlan száját lebiggyesztve, rosszindulatúan ezt dünnyögte: — Táncolj, táncolj! A Lény elhagyott téged, és soha nem tér vissza hozzád! Nézzétek, milyen gyalázatra jutott Potyopka! A körzeti központban újból hallottam Potyopkát. Kijött a színpadra, a teremben pedig sokan elnevették magukat. Eszükbe jutott: Potyopka — a volt sámán. Potyopka ujjai végigsiklottak a szankalta p-on, és rákezdett „A repülő vadlibák dalá“-ra. Mindenki, aki a teremben volt, hallotta, hogyan hasítják a levegőt szárnyukkal az erős, büszke madarak, s mi is éreztük a mennyég végtelen térségét és a magas felhők alatti repülés örömét. Behunytam a szemem, és mint gyermekkoromban, újra Potyopka hatalmába kerültem. Újból hallottam, ahogy Jalp-Usz-Ojka vasszárnya süvítve hasítja a levegőt, újból éreztem a Lény leheletét, aki berepült a sámán sötét szobájába. Amint kinyitottam a szemem, a káprázat elszállt. Egy nagy, hites vogul ornamen- tumokkal díszes színpad volt előttem. A színpadon pedig egy őszes ember énekelt meg játszott egy ősi vogul hangszeren. A terem elragadtatással hallgatta, elfelejtve az apró gondokat. Mindent, amit Potyopka megénekelt, az emberek egyszer csak a saját szemükkel látták. Csak az igazi tehetség tud ilyen csodát művelni. Szemtanúja voltam ennek a csodának ... „A Lény elhagyott téged, és soha nem tér vissza hozzád!“ — jutottak eszembe az öregasszony szavai. Nem mondott igazat az öregasszony. Nem az istenek hagyták el Potyopkát. Hanem Potyopka nem akart többé az istenekkel élni. Elment az emberekhez.
