Irodalmi Szemle, 1972
1972/10 - Válek, Miroslav: Hét vers
Miroslav Válek néma vidék A légen fakó hattyúként bús zászlók vászna leng át a férfiak kihúnytak mint a sárga viaszgyertyák Reggel megáll a nap a vidék fölött tétovázva hol szőke emberhaj vegyült a föld sarába A rózsa nem mozdul A szélnek elszakadt a húrja a nők szeme mint vak holdé mered a dombon túlra az isten messziről lesi a folyók mit jajongnak s a folyó néma már s már nincs szava a babfodornak Pókháló száll Almunkban felsírnak a csonka holtak Tűnésünk órái a vadság partján tiktakkolnak Alkonyaikor a bukó nap az ágak közé olvad toronyból aláhullő harang kong kong halált kongat ablak Nem kell hozzá nagy elszántság, merészség, elég pár deszka, néhány ócska szög, s a nagy szerelem, mely virnl és ép még, elbukik, fejsebéből vér csöpög. Volt egy vándor, kit dölyf emelt az égbe, mert a királynő egy koldust becéz, ábrándozott a meggy virágát nézve, nem is sejtve, hány üres esküvés vész el a kisablakban nemsokára. Ügy tűnt: van, ami összeforrt veled; mondjuk a medál, amit búcsúban járva vett egyszer, s némán tenyeredbe tett. S lesz más dolog is, ami el nem kophat, amiről nem beszélhetsz sohasem, és amit sokan irigyelni fognak, ha sírodban pihensz majd mereven. Veres János fordításai Ľudovít Lehen: Asszony (art protisj
