Irodalmi Szemle, 1972
1972/10 - Sesztalov, Juván: Kék vándorutak (Részletek)
Juván Sesztalov kék vándorutak l Részletek j az új sámán Asszonya a szülőhazámnak, Ébredj és tekints körül: Ideje már, hogy örülj Az életnek s a világnak, Hisz nem kell már rabnőként élned, Hát csak nézd a tavaszi fények Játékát a zsenge mezőkön — Asszony! ki szentebb nálad a földön? Many-pig, Kicsi-fiú, egész éjjel kiabált. Arca piros volt, a szeme kerek: erőlködött és sírt. Ogy rémlett, mintha már-már fennakadna a hangja... Janig-Turpka-Asszony brekegett, mint a béka, és zöld köpéssel köpködte Ityja Tátyját. — Agum- Varne -Ut! Agum- Varne -Ut! Betegséget - csináló - Valamilény! Betegséget - Csináló - Valamilény! Te hoztad ránk ezt a szerencsétlenséget; nem tartod meg az ősök törvényeit! Temiattad büntetnek bennünket az istenek, elveszik unokánk lelkét. Téged kell megbüntetni! Szána néném is moŕgott. — Miatta — s Tátyja felé nézett — elpusztulhat az egész csorda, férfidolgokba ártja magát, nem vigyáz a rénösztöke tisztaságára, átlép rajta. Hát tehet így egy vogul nő?! Majd ezt mondja Okrának: — Kérd meg Potyopkát, sámánoljon. Hiszen ő nagy sámán volt. Sok embert meggyógyított, sok embert megmentett a haláltól. A kicsiny kis, tiszta emberecskén biztosan megkönyörülnek a lények, ha valaki ajándékkal megnyeri őket... Sámánoljon hát Potyopka... Kérd meg, kérd meg őt, Okra. Okra kérlelni kezdte, könyörgött Potyopkának, hogy beszéljen az istenekkel, tudja meg az okát, miért büntetik a lények a kisfiút, mivel vétkeztek a rénszarvaspásztorok ... Potyopka arccal a vaskályha felé fordulva ült, amelyben játszadozott, pattogott a tűz. Az öreg majdnem színtelen szeme szomorú volt. — Nem tudom én meggyógyítani a kisfiút, nem tudom... Hiszen tudjátok, hogy én már nem vagyok sámán... El kell menni a szomszéd brigádhoz az egészségügyiért. Ki tudja, később mi történt volna, ha nincs ott Ityja-Tátyja. Végignézett mindenkin, hosszú és mély pillantással. Aztán a síró Okrát megkérte, hogy egy kicsit magához vehesse a fiát. Még Okra is, bár fiatal volt, ferdén nézett Ityja-Tátyjára. A fiát mégis odaadta. Ityja-Tátyja barna és pirospozsgás arcával, mely olyan volt, mint egy alma, odasimult a kisfiú homlokához, belenézett a fülecskéjébe, szájacskájába, megtapogatta a kezecskéjét, kerek hasát, és kért egy darab szappant. Levágott belőle egy vékony rudacskát, és az ordító Many-pigot hasra fordítva a térdére fektette... A szappanrudacska csodát tett: a kisfiú hamarosan jobban lett, megnyugodott, és mély álomba merült. Janig-Turpka-Asszony többé nem köpködött. Okra Ityja-Tátyját csókolta, és mint csillogó üveggyöngyöket hullatta rá boldog, anyai könnyeit.
