Irodalmi Szemle, 1972
1972/9 - HAGYOMÁNY - Krammer Jenő: Találkozásaim Móricz Zsigmonddal
hagyomány Krammer Jenő találkozásaim Móricz Zsigmonddal 30 éve halt meg Móricz Zsigmond Harminc évvel ezelőtt, 1942 szeptemberében hunyta le szemét nagy regényírónk, Móricz Zsigmond. Köztudomású, milyen szoros, meleg kapcsolatok fűzték a csehszlovákiai magyarsághoz, milyen sokat remélő büszkeséggel tekintett a két háború között olyan ígéretesen fejlődő „első nemzedékre“. Azt hiszem, én is ennek a kapcsolatnak köszönhetem Móricz Zsigmond barátságát, amely ugyan csak ritka találkozásokban és néhány levélben, levelezőlapon jutott kifejezésre, de úgy érzem, meleg érdeklődést rejtett magában. Először a huszas években kerestem fel Móricz Zsigmondot. Akkor a Vámház (mai Dimitrov) téren lakott, s látogatásom célja az volt, hogy megérdeklődjem, szívesen látná-e, ha fordítanék tőle. Mint német-francia tanár, akkoriban úgy képzeltem, azzal tudom legjobban szolgálni a magyar irodalom ügyét, ha megkísérlem idegen nyelven tolmácsolni. Elsőnek Berde Mária Vizen hold, sápadt jérfiarc című novelláját kezdtem fordítani (az ezzel kapcsolatos levelezést az Irodalmi Szemlében közöltem). A magyar- országi írók közül Móricz Zsigmondra gondoltam, s látogatásom ürügye ez volt. De be. szélgetésünk hamarosan túlterjedt a fordítás kérdésén: meleg, mély érdeklődést váltott ki látogatásom Móriczban a csehszlovákiai magyarság élete, irodalmi és világnézeti kezdeményezései iránt. Második találkozásunk színhelye Érsekújvár volt, 1932. március 10-én. Ezen a napon, mindjárt ebéd után egy diákom csengetett be hozzánk, és ezt mondta: „Móricz Zsigmond az Arany Oroszlánban ül, s kéri tanár urat, ha lehet, jöjjön el oda.“ — Nem kellett nekem ezt kétszer mondani, örömmel siettem a Főtérre, az Arany Oroszlánba, kíváncsian, mit akarhat tőlem Móricz Zsigmond. Ezt a helyszínen sem tudtam meg. A nagy író kedves mosollyal fogadott, hellyel kínált (az étterem egyik asztalánál ült) s folytatta már addig is kedélyesen űzött tevékenységét: fogpiszkálóval „ringlik“-re halászott a pléhdobozkákban. Engem is felszólított, tegyem ugyanazt. Beszélgetésre nem került sor; úgy jártam Zsiga bácsival, mint Tamási Áron, órák hosszat együtt ültek és — hallgattak. Amikor pedig elváltak — az anekdota szerint — Móricz Zsigmond megrázta Áronka kezét, s e szavakkal búcsúzott: „Milyen jól elbeszélgettünk.“ — Nos, az én esetemben nem így végződött a kb. félórás együttülés; ennek Zsiga bácsi azzal a felszólítással vetett véget, hogy sétáljunk egyet. — Érsekújvár belvárosa ismeretesen a hajdani vár magja, így onnan ki csak lefelé vezetnek az utak, s lejebb egy szélesebb út körútszerűen az egykori várfal alatt vezet el. Ennek a külső körútnak azt a szakaszát jártuk be tempósan sétálva, meg-megállva, amelyen parasztházak és udvarok sorakoznak egymás mellett. Móricz Zsigmond meg-megállapodott egyik-másik porta előtt, megsaccolta, hány holdas a gazda, és serényen jegyezgetett naplófüzetébe. — Ügy emlékszem, akkor már Sándor Dezső is velünk sétált, őt talán az Otthon Kávéházban szedtük fel, vele ott adott találkát Móricz Zsigmond. Öt kérte meg, hogy a cigánynegyedben valamelyik vezető egyéniséggel ismertesse össze. így kerültünk a Péró szélén Dráfi szegkovács házába. Az ottani látogatásról Móricz Zsigmond cikket írt a Nyugatba-. Mai cigánykérdés címmel (1932. IV. 1. sz.). Ezt a cikket Cigányok címmel Illés Endre felvette azok közé az írások közé, amelyeket a Gyalogolni jó kötetbe gyűjtött (Bp. 1952.). Közli a riportszerű cikket Szalatnai Rezső is abban a könyvben, amelyet Móricz szlovákiai vonatkozású elbeszéléseiből, cikkeiből és rajzaiból állított össze, és a Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadó 1957-ben jelentetett meg (Este
