Irodalmi Szemle, 1972
1972/9 - Illyés Gyula: Sub specie aeternitatis
Az ének vihart ver föl. A kések sziszegni kezdenek, a nap elborul, az ének ronggyá foszlik. Ökörnyál csillog szerteszét a mezőn. A lány makacs, tovább énekel, ez az oka, hogy rohamosan leszáll az est, rögtön vaksötét lesz. Én a város szélén, egy erkélyen állok, Somogyváron, a Bezerédy-uccában, valami gyilkosság miatt zártak ide. Lónyerítést hallok. „Holnap a mennybemenetel!“ — kiáltja valaki. A lány eltűnt a sötétben, fölitták a férgek, akik most szabadon tekerődz- nek a kertben, a kavicsos járdán, a kanyargó országutakon. Egyedül vagyok, teljesen egyedül, a völgyet elöntötte a kocsonyás vér, csak a szemben levő dombon fénylik még a bordeauxi kikötő két világítótornya. Semmi sem segít. Hallom a lépcsőn a fegyveresek lépteit, ismét elvesztem, nem menekülhetek, magam akartam sorsomat. Miért akartam? (Balkezem remegésén érzem, hogy ver a szívem. Miért akartam? Nem játék ez. Jóslat?) III. Ember tervez és újabb vallomás Elérkeztünk barátaim, kerülő és veszélyes utakon, de elérkeztünk oda, hol az ember tervez és végez. Az erősebbek kedvéért mégegyszer: oda, hol minden a miénk, sorsunk összes győzelmei és gyötrelmei, a felemelkedés és a zuhanás. Mindenből száműzötten, tán vérünk könnyű irama sodort erre a tájra, tán csak az elfordulás attól, ami számunkra már elviselhetetlen volt, tán az a legkegyetlenebb és legvigasztalóbb, amiről csak az éhezők tudnak. Magam alig emlékezem már, hogyan kerültem ide. Morál mindenekelőtt, a morálnak is csak a szabadságot fűtő tüzére gondolva, és nem logika! Hogy ez a morál bármiben is megkötés lehetne? A parancs itt mindig rohamra szólít, s annak, aki engedelmeskedni merészel, fel kell áldoznia mindent, a jövendőt, az észt, a boldogságot. Hiábavaló volna forrását kutatni: a hirtelen kilobbanó dühöt a környező — és logikus rendben sorakozó! — jelenségek szennyes tirannizmusa ellen, az életet is odadobó tiltakozást vagy az önmagunk ellen fordított bosszút: a legmagasabb erkölcsiséget, amely aszimptomatikusan már a legmélyebb romlással találkozik s amelynek apologetikáját minden idők legnagyobb és legőszintébb moralistája írta meg, marquis de Sade, a mártír. Csak a fájdalom visz előre. Hallom a fegyveresek lépteit s nem mozdulok. Egyedüli menekvés, ha szembeszállók velük, a fegyveresekkel, a vérrel, a nappal, napgyötörte vidékkel. Tapasztalataim vannak arra, hogy a hangsúllyal kiejtett szó előtt milyen gyáván húzódnak vissza a kaotikus jelenségek szörnyei, arcpirulva sorakoznak a parancsszó hallatára. Csak szellemünk bátorságától függ, hogy kipusztítsuk és újra népesítsük a földet. A szó elhangzik, a belélehelt energiától függ, hogy darabokra törve hull-e a földre, vagy ragyogva csengőn megáll a levegőben, forogni kezd és borotva éles szárnyaival letarolja a megalkuvás dúdnövényeit. Itt az ideje, hogy dekretáljuk a szellem diktatúráját. Gyávaságunk volt minden bukásunk oka. Bambán elfogadtuk a következtetés nyálas csúszómászóinak tekervényét: Izabella ember Izabella halandó Minden ember halandó s azóta, anyánk tejével szíva be a halál gondolatát, menthetetlenül pusztulunk. Ám jelen sorok írója, kinek semmi köze a halálbatörődő Izabellához, sohasem fog meghalni. Nem első eset lesz a földön. Enoch, Empodoklesz, Pirmaya, Illés, Tianiai Apollo- niusz, Ahasvér, Akrameon után, hogy csak a legismertebbekre hivatkozzam, égő függönybe csavarodva fogja elhagyni a földet, ha kedve lesz rá. Egykedvűen nézi a krajcáros spekuláció és a legszomorúbb hülyeség kormányozta emberi sorsot, előre tudja a következő felvonást: szép színjáték, igazi görögtüzes jeleneteid még hátra vannak, nem fognak meglepni engem. DOKUMENTUM 1927
