Irodalmi Szemle, 1972

1972/9 - Illyés Gyula: Sub specie aeternitatis

Illyés Gyula

sub specie aeternitatis

I. A türelmetlen költő vallomása

Hittagadók hitének is tagadója, elsősorban mindig önmagammal elégedetlen, egyedüli reményem, hogy lázas kétségbeeséssel szított türelmetlenségem, amely mindenben minél gyorsabban a legszélsőbb szélsőségre dob, egy nap elvisz majd a legvégső fokra, honnan lezuhanván, ha nem is a megfoghatatlan fény völgyeibe zuhanok, de utolsó lépésem előtt sajnálkozás nélkül tekinthetek vissza, nem lesz semmi veszteni valóm. Ez a legvégső határ, legmerészebb szirt, a tiszta abszurdum felénk eső partja lesz számomra az indulás kikötője. Csak azok látják utamat, kiknek semmi veszteni valójuk.

Nincsen semmi veszteni valóm. Szép szó, szertelenség, egykedvűen dobom el hasztalan használt eszközeimet, sodorjon saját súlyom.

(Fegyvercső irányát ismerve, te varázsvessző lehetsz csak ideges ujjaim között táncoló töltőtoll, a forráskereső csodálatos botja. Hogy íme van még kedvem és erőm magam elé diktálni azokat az úgy megunt szakavakat, csak a remény visz rá, hogy véletlenül ajkamra téved a bűvös ige is, aminek hallatára megbillensz s ott fúródsz a közönyös földbe, ahol éltem eddig hiába kutatott titka pihen.

Semmi rejteeetni valóm: kezemben a toll, de fogalmam sincs, mit fogok a következő sorban írni. Mesterségbeli literátorok bizonyos megvetéssel szólnak azokról az írókról, akik történetük elején még nem tudják, mit is fognak hősükkel csinálni. Leteszek arról, hogy épp ily megvetéssel válaszoljak erre a piaci ócsárkodásra. Mit tudom én, mit fogok önmagammal is cselekedni! Büszke vagyok bátorságomra, mely eddig is már három javítás nélküli oldalt eredményezett. Büszke vagyok a szabadságomra, a kötetlen szavakra, szívem független iránytűjére, Kolumbusz kedvére.)

II. A költő nem énekel az esőről. Esőt csinál

Micsoda dél is ez! A napsugarak a mezőbe vert hatalmas kések. Minden penge ragyog és csattogtatja a szörnyű álombéli fényt. A pengéken keskeny csíkba tekerődzik a vér. Megölt barátaim vére ez, ezek az óvatos pondrók! Földre érnek, szétmásznak a magas növények között, fölemelkednek, fejüket csámcsogva a nap felé fordítják, szabad alkotás könyörtelen teremtményei.

Vigyázz! Vigyázz! A kések útvesztőjében egy fiatal lány tart felém. Nem tudja, istenem, nem tudja, milyen veszélyben forog? Kiáltanék, de szörnyű kínok közt reccsennek ki fogaim. Forróság önt el a borzalmas gyönyörtől. Fölugranék, de körmeim meszes falon kaparnak, mögöttem az üveglapon palavessző csikorog. Pohár csattan a hajnali tükörben. Valaki szivén lőtte magát? Távolról ágyúdörgés. Már a várost ostromolják? Hát íme, mégis, mégis ... A lány, M. Ch. de L. gondtalanul közeledik. Egyik kezében kis ezüst kosár, vidáman lóbálja, másik kezével angol nyelvkönyvet tart maga elé. Tiszta hangon énekel

... Olyan vagyok mint a csillagos ég olyan vagyok, mint a zengedelem ...