Irodalmi Szemle, 1972

1972/9 - Pašiaková, Jaroslava: A magyar szürrealizmus

Éppen ez a gondolat közös a Dokumentum korszakbeli Kassákban és Illyésben, s ez azért is figyelemreméltó, mert mindketten hasonló szimbólummal fejezik ki a közös gondolatot. Illyés „fegyveresei“, mint Kassák „rablója“ is, készek az ember elpusztítására. Életnek és halálnak ez az allegóriája hordozza az abszurditás alapját. Éz azonban a legősibb emberi dilemma tragikusan abszurd eleme.

Ügy érezzük, hogy a két költő nem fogadhatta el a lét abszurditásának dadaisztikus, közönyös konstatálását. Küzdöttek ez ellen az egészségtelen klíma ellen, s a megoldást a szürrealizmusban látták.

Megfigyeltük, hogy — különösen Illyés — egyetlen szürrealista művében sem él következetesen a groteszk ismert és az avantgardista szemlélet fő Jegyének tekintett változataival. Nem érzi „a rettenetet boldogságnak“ (Hermann Kassack). Nem kívánja

— Nietzsche módján — a szorongást akarattal és cselekvéssel legyőzni. Tipikus humora nem űz gúnyt a „nemes“ emberségből. Illyés a fájdalmat nem a humor forrásának (mint a preszürrealisták kiáltványa, az II controdolore), hanem hajtóerőnek tartja: „Hallom a fegyveresek lépteit s nem mozdulok“. Nem kívánja megszüntetni a „köny- nyeket és fájdalmakat“, mint Tristan Tzara óhajtotta dadaista dokumentumában (La premiere aventure céleste de Monsieur Antipyrine).

Minden ilyen futurista és dadaista koncepciót elutasít. Önelemzés révén álomba hull, lelki mozdulatlanságba, hogy ebben a félhipnotikus állapotban megvilágosodjanak számára a „legváratlanabb“ kapcsolatok. Itt figyelhetjük meg az abszurd látásmód legmagasabb művészeti formájának — az analitikus-tragikus groteszknak — elemét, ahogyan a leghaladóbb művészek éltek vele.

A dolgok további tanulmányozása azt kívánja, hogy megvilágítsuk, hogyan jutott el Illyés a bretoni ítélettől — „az ész nem fontos a világ megismeréséhez“ — az egyoldalú szektáns irracionalizmus veszélyének leküzdéséhez. Talán nem tévedünk, ha azt mondjuk, hogy a magyarázatot a kor hangulatában kell keresnünk.

Éppen az új szellemi bizonyosságnak és egységnek ez az európai keresése — magyar kontextusban — a legjellemzőbb Illyés párizsi korszakára. Ez derül ki Louis Aragon című kritikai írásából is (Dokumentum 1927, III. 34—35). Annak a költőnek művészi és politikai forradalmi útját elemzi benne, akit a Révolution Surréaliste-től a Clartén át az Humanitéig ragadt örökké elégedetlen szelleme. Közben Illyés röviden annak a legifjabb francia nemzedéknek a sorsát és fejlődését is fölvázolja, amely a Dada születése körül bábáskodott, s annak megszűnte után szerteszéledt: „Páran Bretonnal, a szürrealizmus teoretikusával az álom labirintjaiban keresték tovább ehhez az igazi, a logikával megközelíthetetlen valósághoz az utat. Éluard a szív legrejtettebb teker- vényeiben, Tzara az utolsó negatívumban, a halálban. Aragon, a legmerészebb, Párizsban maradt“. — Tipikus illyési értékítélet: Aragon a legmerészebb, mert nem menekül a valóság elől, ellenkezőleg, kihívja, legkülönbözőbb formáiban. Művészete reveláló, világa a köznapi, közömbös dolgoké, ahol nem csupán az emberi ész törvényei érvényesek. Aragon szerint a tárgyak világa poros a rárakódott képzettársulások tömegétől, amely a dolgokat évszázadokon belepi, s a valóságot, „mint a mesebeli királyt“ a legkülönbözőbb illúziók fátyolába rejti...

Illyés emlékeztetett rá, hogy „Dada volt az első, aki gyermeki kegyetlenséggel megállapította, hogy a király meztelen“. Aragon szerint az illúziótlan, földi, emberi igazság lesz a győztes. De új mitológia eljövetelét jósolja, amely az emberi lélek föltárt új titkaiból új mítoszt teremt. Az intenzíven reagáló emberi tudat — és tudatalatti — az emberi lélek ismeretlen mélységeit fogja föltárni, amelynek kifejezője „a felfoghatatlan valóság mitológiája“ lesz. Aragon ezt mondja: „A dolgok nem várják többé a költő könnyeit; fogukat csikorgatják reá... Quelques uns d’entre nous qui prévoyaient cette, domination magique, crurent reconnaitre ici les bases d’un sentiment esthétique nouveau. IIs confondaient le beau avec le divin ...“ („Néhányan közülünk, akik előrelátták ezt a csodás uralmat, hitték, hogy egy új esztétikai érzés csíráit ismerik föl benne. Összekeverték a szépet az istenivel...) Aragon új szellemi kalandokat jósol az embernek, amelyek az új világszemléletből következnek: „Nos deux yeux déshabitués de regarder ensemble font légérement osciller leurs sensations pour s’approprier du nouveau.“ Illyés a cikket azzal a meggyőződéssel zárja, hogy nemcsak Aragon fog ezen az ismeretlenbe induló — kolumbusi — expedíción új költői világot fölfedezni.