Irodalmi Szemle, 1972

1972/9 - Pašiaková, Jaroslava: A magyar szürrealizmus

apologetikáját „minden idők legnagyobb és legőszintébb moralistája írta meg, marquis de Sade, a mártír.“

Illyés ebben a szürrealista vallomásban mind ars poétikáját, mind életfelfogását tekintve válaszúton állt. A Sub specie aeternitatis a magyar irodalomnak szinte egyetlen szürrealista kordokumentuma. Mégis úgy érezzük, hogy a nyilvánvaló francia, sőt olasz hatás ellenére (de Sade, Palazzeschi) a dac tipikusan illyési manifesztuma ez. Illyés már akkor úgy készült az életre, mint véres harcra, amelyben az embert nem védi meg a komoly dolgok könnyelmű alábecsülése.

Illyés szürrealista leckéje, amelyet közvetlenül a központban — Párizsban — kapott, hasznos, termékeny volt és tartósnak bizonyult. Mégsem ez lett fejlődésének utolsó fokozata, csupán átmeneti állomás életútján és művészi pályáján. Persze, mérlegelést érdemel, hogy Illyés ezt a dokumentumot hazatérése idején írta. — Egyébként szűrrealista verseinek többsége az emigráció után született.

Közben különös dialektika tanúi lehetünk: minél erősebb volt a franciák hatása, annál inkább erősödnek benne a nemzeti érzések és mélyül a nemzeti öntudata. Ezekből a versekből a Száműzetésem első keserű énekére (Dokumentum 1926. XII. 21) és az Annára utalunk (Magyar írás, 1926 júniusa). — Az Anna (későbbi címén Föld alatt) először Gara László és Marcel Largaud francia fordításában, a Magyar írás rendkívüli francia nyelvű számában jelent meg (1926 június), amit aztán a Partisans című francia avantgardista revü magyar anyagú számmal viszonzott.

Ügy látszik azonban, hogy akkor többről volt szó, mint a szürrealizmus magyar változatáról, ahogy azt Illyés szürrealista manifesztumában elemezni próbáltuk. Inkább egy olyan avantgardista gondolkodásmód igen sajátos példája ez, amelyre a hazai helyzet egésze és a hazai élmények nyomták rá bélyegüket. Az érzelmek robusztus egészsége szokatlan módon tagadja Illyés helyenként már-már dekadens gondolatait. A kétféle ifjúkori emlékanyag érdekesen átszínezi egymást. Az eredmény egy sejtelmes titkokkal teli, különös világ, az élet és a halál, a tisztaság és a romlás együttes elemeivel. Jelképes a szűzi érintetlenség és az élet csataterein elbukottak tisztátalan sebeiből kifolyó vér szembeállítása. A megrázó kontraszt mögött alighanem a háború még mindig eleven emléke lappang, az ingerli a költő képzeletét. Az élet fekete-fehér jelképében, ha rejtve is, a szürrealizmus letagadhatatlan romantikus vonásainak bizonyítékát is látjuk.

A romantikus pátosz azonban a szürrealizmus egy másik, nem kevésbé fontos vonásával, az álomvilág és az emberi lélek tudatalattijának fölfedezésével keveredik. A szürrealizmus közeli kapcsolatba lép a kor tudományával és bölcseletével, közelebbről a bergsonizmussal és freudizmussal. A freudizmus mutatott rá a tudat és a tudatalatti, a tudatos és az ösztönös, a nemes és a nemtelen lelki határainak elmosódására.

Éppen ebből a kettős szemléletből ered Illyés „fekete humora“ a Sub specie aeterni- tatisban és Kassáké az Olajfaágban. Az egész, mint a drasztikus valóság harca a költői szürrealitás fölötti uralomért, a „sublime — horribile“ groteszk ellentétére épül. Az élet és a halál szokatlan társulásokban jelenik meg itt. Az élet nem nemességével, hanem önfejűségével, a szüntelen öldöklés és pusztulás iránti közönyével győz.

Ez a fölfedezés csupán azoknak az ellentéteknek újabb kiélezése, amelyekre már a századforduló művészei is rámutattak. Illyés — bár hivatkozik rá — nem él azzal a tipikusan „de Sade-i“ görbe szemlélettel sem, amelyben erkölcs és erkölcstelenség annyira összeforr, hogy az értékek végképp relativizálódnak. Érezzük, hogy ez az érzékelésmód — ha akkor Illyés vitathatatlanul csodálta is, sőt, talán erőt merített belőle az élettel szembeni dachoz — nem a sajátja. Tudja: „csak szellemünk bátorságától függ, hogy kipusztltsuk és újra népesítsük a földet,. (Sub specie aeternitatis).

Ez a gondolat azt bizonyítja, hogy Illyés mindig túlságosan komoly és igaz volt ahhoz, hogy megnyugtatná a dadaizmus destruktív, bár drasztikusan játékos gesztusa. Értékelte annak ragadozó kedvű támadókészségét, de azzal nem értett egyet, hogy a Dada nem tragikus abszurd szemlélete szándékosan lemond a valóságért vállalandó felelősségről. Illyés nem hajlandó elfogadni a Dada egyetlen tanulságát, ahogy Tristan Tzara megfogalmazta: „Engem az abszurditás nem ejt kétségbe, mert magasabb nézőpontról az élet minden dolgát abszurdnak látom“. Illyés visszaborzad attól, hogy ne volna képes tájékozódni az élet labirintusában. Borzad a gondolattól, hogy a rossz győzhet a jó fölött.