Irodalmi Szemle, 1972

1972/9 - Zalabai Zsigmond: A tárgyilagos indulat költője (Tapogatózás Illyés Gyula versvilágában)

akire vágytok, amikor sürgetve mondjátok: költő, előzd meg korodat!

Az idézet kapcsán itt vagyunk Illyés legfőbb erényénél és — sokak szerint — legnagyobb hibájánál. Nem egyszer hallottam már a vádat: didaktikus író! Pedagógus-költő! Elismerem, hogy — mint minden művész — Illyés is hatni, befolyásolni akar. Egyéniségéből és önként vállalt feladataiból következik, hogy gyakran erősebben, mint mások. A ráolvasott vád azonban egy kissé sántít. Csak a szórenden kell módosítanunk, hogy helyrebillenjenek az arányok. így: Illyés költő-pedagógus. Elsősorban tehát költő, mégpedig olyan, aki tudja, hogy kimondani az igazat — az még csak igazmondás, de megfogalmazni, formába önteni az igazat — az már művészet. Csak másodsorban pedagógus, annak viszont kétségkívül nem utolsó. Aki olyan metsző, éles dialektikával fölfegyver- zetten boncolja a világ jelenségeit, mint ő, aki olyan tárgyilagosan, „tanárosan“, de ugyanakkor egyéniségét szabadjára engedve, a „tanári maszk“ mögött emberi vonásait is fölfedve adja meg a továbbgondolkodásra ösztönző feleletet a fölvetett kérdésekre, mint ő, az csak maradjon pedagógus.

Annak szánták a Múzsák is.

Az imént idézett verssorok fölött a következő cím áll: A költő felel. Az illyési költészet lényegének én ezt a kiélezett kérdés-felelet játékot érzem. Lírájában a költő és a tárgy között meghitt beszélgetés vagy éppen indulatos vita folyik, de — a lovagiasság szabályai szerint. Mindkét fél egyenrangú, mindkettő szót kap. S mi van emögött? Az illyési költészet sajátos vonása: a tárgyilagos indulat. Fából vaskarika? Nem. Meghatározásunk csak látszólagos paradoxon; a líra logikája gyakorta igazolja, hogy a költészetben tézis és antitézis nem kizárja, hanem — szintézisre törekedve — átfogja egymást. Hagyomány és modernség, amelyről annyit beszélünk Illyés költészete kapcsán, véleményem szerint ebben a kettősségben olvad össze.

A Nagy Szintézisben, amelyről a költő — Táncolok című versében — így vall:

Szíved és elméd minél hűvösebb, lesz sistergésed annál hevesebb.

Tárgyilagosság, tárgyiasság, személytelenség — kétségkívül nem egyenértékű, nem azonos fogalmak. Rokonságuk azonban szoros, egymásba átcsapva könnyen új minőséget hozhatnak létre. A tárgyilagosságnak — s puritánabb változatának, a tárgyiasságnak — és a személytelenségnek a fogalmát a XX. századi költészet dobta — nem először, hanem újra! — a köztudatba. Elég Mallarmé, Valéry és Eliot verseire hivatkoznunk, melyek „alig födnek föl valamit szerzőjük magánszemélyiségéből... S ez nem holmi eldologiasodás tünete. Sőt, dacolás azzal, a mélyebb mivoltunkért... Fölfogásom régóta, hogy a költőnek voltaképp nem is önmagához kell őszintének lennie; úgy értve nem ahhoz, ami benne esetleges és csak személyes, hanem ahhoz, ami benne emberien törvény- szerű, lét-mélységűen általános“ — hirdeti az illyési ars poetika is. Idézetünk több célt is szolgál: egyrészt fölfedi e kettős sarkítottságú költészet egyik pólusát, másrészt — visszacsatolva az írásunk elején említett gondolatmenethez — utal arra, hogy miért éppen a pont, az „emberien törvényszerű“ és „lét-mélységűen általános“ problémákkal való olvasói birkózás kezdetét jelentő pont a legdrámaibb Illyés verseiben.

Vajon mi alakította ki költészetében ezt a tárgyilagos-tárgyias — már-már személytelen magatartást? Nem hiszem, hogy csak az imént felsorolt nevek, bár — ismerve Illyés franciás és nyugati műveltségét, Becs, Berlin és Párizs szellemi légkörét — kétségtelen, hogy ők is hatottak rá. A kezdéti lépést azonban talán mégsem ők adták

— köztudott, hogy a fiatal Illyést Párizsban más, nem az értelem konstruáló készségére, hanem inkább az ösztönösségre építő hatások (szürrealizmus, dadizmus) érték, melyeket hazatérve korán levetkőzött, vagy esetlegességeiktől megfosztva megőrizte, továbbfejlesztette őket. A hatás máshonnan jöhetett.

A magyar költészet öntörvényű fejlődésvonalából: a népiesek mozgalmából.

Ha jól emlékszem, Illyés Ingyen lakoma című esszégyűjteményében találkoztam azzal a gondolattal, hogy a népi költészet lényeges vonása, korábbi költővonulatokkal szem