Irodalmi Szemle, 1972

1972/9 - Zalabai Zsigmond: A tárgyilagos indulat költője (Tapogatózás Illyés Gyula versvilágában)

beni esztétikai hozadéka a megfoghatatlan „költőiség“ elvetése, a tárgyilagos hangvétel, a tényszerűség, a szociografikus pontosság. A Párizsból hazaérkező s rögtön a puszták népének „nemzet alatti“ rétegébe süllyedő Illyést a szociális helyzet fölmutatásának a kényszere ugyanúgy elvezette (elvezethette) a tárgyilagosságig, tárgyias- ságig, az önmagára koncentráltságtól — a lírai szubjektum terjedelmének korlátozásával — a közösségre, az életbevágóan fontos, „lét-mélységűen általános“ problémákra való összpontosításig, mint az említett nyugati elődök. Verseinek — nem mindegyik, de egy bizonyos — vonulatában a személyes ént egyre inkább háttérbe szorítja a közösségi szempontokat kifejező „kollektív én“. Költészete fejlődését figyelve, ne feledkezzünk meg szociográfiai remekéről, a Puszták népéről — s ennek versbeli változatairól, a Három öregről és a Hősökről beszélek című költeményekről sem. Ezek az alkotásai

— már céljuknál fogva is — eleve pontosságot, tárgyilagosságot, tényszerűséget követeltek. Vagy itt vannak A kacsalábonforgó vár árulkodó sorai (a kiemelések tőlem):

Az alanyi-tárgyi költészet sajátos ötvözetét megteremtő Illyés fejlődésképének megrajzolása egy önálló — nem is szűkre szabott — tanulmányt igényelne; terjedelem korlátozta írásunkban mi csak jelzésekre szorítkozhatunk. Az első nagy és — a szellemi egyetemességre törő illyési gondolkodásmódra, a szintetizáló hajlamra jellemzően — máig sem megtagadott hatást a költők városa, Párizs adta a maga forrongó, lázongó, újkereső avantgarde mozgalmaival. Illyés sosem becsülte le a nagy formabontókat, a tér és idő meghatározta társadalmi koordinátarendszeren belül vagy elfogadhatónak, sőt: hasznosnak, vagy ha nem is teljesen, de részben elvetendőnek tartotta őket. Illyés, a magyar társadalmi viszonyokból kiindulva, az utóbbi mellett döntött. Más példaképek, más szellemi rokonság után kellett néznie. Az első két Illyés-kötet, az 1928-ban megjelent Nehéz föld és az 1930-as Sarjurendek versei Berzsenyi hatását mutatják a legerősebbnek. A korai költemények a sokat emlegetett, de eddig megnyugtató eredményekkel még föl nem tárt „pannon stílus“ bűvöletében születtek: mértékkel, de kifejezően archaizálnak (a Nem volt elég című, Illyés fejlődéstörténeti képét is fölvázoló válogatott költemények első két verséből ilyen kifejezésmódokat másolhatnék ide: „kenyerem kiszítta a nap“, „Ülvén gondjaim s verejtékeim gőzei alatt“, „Kasznár hintaja gördül“, „Köröttem némán fordul a mező“, „Gazda óvatosan bezárja ajtait“ (névelőnélküliség, illetve akárcsak a fönti „hintaja“ esetében, a régibb tőváltozat következetes használata) „Elfeledett erdők éjféle alatt lakom én“, „éjjeledik“) s ugyanakkor ritmusuk is a klasszikusok hangvételét idézi. Mutatóba lássunk egy idézetet:

Nyomomban szelíd borjú lépked fürgén, így láthattok engem, jövök a dombok közt,

Kemény homlokomra veres koszorút csapott a nap, mint Arionnak S énekelni küldött

Dalomtól fölhevül a levegő, délibábot villog, ha álmaimról szólok.

.. ,fű nem nő’ s ,kő kövön nem marad’ én akkor is majd hallgatag csak félreállok, hogy midőn már minden letűnt sorban,

még higgadtabban, tárgyilagosabban, tanúságot

tegyek, mint foly az életünk e történet-előtti korban.“

... így tűnődtem átmenőben, lábbal taposva szinte a konok, csikorgó anyagot, mert én a versben mindig az ilyen nyers valót kerestem, remélve, egyszer, mégis felragyog!