Irodalmi Szemle, 1972

1972/9 - Egri Viktor: Költészet és közösségi érzés (Illyés Gyula: Hajszálgyökerek)

mint mi; s hogy ez volt az első alkalom, hogy valakivel, egy magyarral szót tudott mindenről érteni."

Húsznál is több aroképvázlatot tartalmaz a kötet. Elődök, elhunyt és élő költőtársak, művészek portréit. Köztük akad francia is, mint Baudelaire, Breton, Malraux, André Frénaud és egy szovjet költő: Martinov. A Pap Károly emlékének szentelt vázlat mindössze két oldalnyi — de remeklés. A Veres Péterről írott arcképében megrendít az elhunyt koporsója előtt mondott gyászbeszéde, és remeklés minden sora, amelyet arra szentel, hogy megvilágítsa a jelenkori magyar széppróza mesterének életművét és jelentőségét. Utolérhetetlen telitalálat, hogy Veres az eszményi, a vér szerinti, a született író volt, aki imádott írni. „De nem kevésbé olvasni. Szeretett tanítani. De éppúgy tanulni. Ha kérdezték, ontotta magából, amit tudott. De ha más cselekedte ezt, figyelt: szinte a pórusaival is itta magába a tudnivalót."

Ilyen volt, valóban jellegzetesen ilyen volt ez a mélyről feltört, nagy tudású, nagy tapasztalatú bölcs ember — ezt mindenki igazolhatja, aki nemcsak műveit, hanem őt személyesen is megismerhette.

Valamennyi portréban, kivált a Déry Tiborról, Babits Mihályról, Szabó Lőrincről, Juhász Gyuláról, Kodály Zoltánról és Medgyessy Ferencről írottakban a költők és művészek eleven, meghitten emberi vonásait rögzíti és művészetük lényegére tapint rá, közvetlenül és meleg rokonszenvvel. fjb

Negyedszázada lesz, hogy fölérkezve pályafutásának legmagasabb pontjára, rátért

— tudatosan — mártiriumának állomásaira" — írja Zsilinszky című portréjában. A meleg hangú kortársi megemlékezés ezt a tudatos sorsvállalást attól a revolvergolyótól eredezteti, amellyel az akkori uralkodó osztálynak „heves if ja“ kioltotta a parasztvezér Achim András életét. Oknyomozó történetírók hosszú fejtegetéseinél többet mond az a remek néhány sor, amelyekben Illyés rávilágít Zsilinszky életének vezérfonalára, hogy tragikus tévedése után „bűntudattól hajtva annak útjára tér, mintegy helyette él, majd hal meg.“

Illyés szerint Zsilinszky halála választott halál volt, hiszen amikor Pestről Sopronkőhidára vitték, „kiléphetett volna az autóbuszból, eltűnhetett volna a kukoricában... Semmiképpen sem holmi penitenciaként: hanem megváltásul, a közösség üdvéért..

Vajon milyen lehetett a nemzeti katasztrófát oly mélyen átérző, a lakásába betérő fasiszta és nyilas banditákat revolvergolyókkal fogadó ellenállónak utolsó gondolata ott Sopronkőhidán, a kivégzése előtti pillanatokban?

Illyés emlékező irása bevezető soraiban egy megrendítő momentumot ragad meg: az elővezető osztag egyik katonája a folyosón megcsókolja Zsilinszky kezét. Nem folytatja tovább, nem írja le, vajon büntetéssel sújtották, vasba verték, megbotozták-e a rendbontó katonát, s feleslegesnek tartja kitérni arra is, milyen hatással volt a kézcsók a vesztőhely lépcsőjére felhágóra. De a képzelet bennem tovább munkálkodik és kiegészíti a ki nem mondottakat: azzal a tudattal halhatott meg, hogy nem élt hiába, a nép szíve befogadta és abban halhatatlan marad. A nép egészét a fasizmus nem törhette igájába, nincs nemzethalál és nincs végpusztulás.

Az a két oldal, amit Illyés Fábry Zoltánról, még az antifasizmus kimagasló alakjának életében írt, szintén írói remeklés. Minden sora mélységes megbecsülésről és tiszteletről tanúskodik, pedig „íróeszményeinek jó része nekem nem eszményem. Okfejtő módja sem az enyém — írja. — Kevés mégis a kortárs író, aki elé kisebb megilletődöttséggel állnék oda, hogy valami évforduló ürügyén működésére dicsérő beszédet mondjak."

Fábryról hosszú évekig alig vett tudomást a magyarországi kritika, és az olvasó- közönség is alig ismerte a nevét. Simon Istváné, majd Czine Mihályé az érdem, hogy az antifasizmusnak ez a nagy toliforgatója érdeméhez méltón kapott elismerést magyar földön is. A tisztelgők sorába lépő Illyés megilletődötten így fejezi be Az oltárőrző című írását:

„Ha indulhatna valami boldoggá avatási per, hogy ki állt kegyükben, nagy elődeink szent hitében, legigazolhatóbban már a földön, kortársaim közül bizony Stósz irányába szögezném az ujjam. El ott egy európai, egy szentszagú, hű szabadsághívő."