Irodalmi Szemle, 1972
1972/9 - Egri Viktor: Költészet és közösségi érzés (Illyés Gyula: Hajszálgyökerek)
A művészet az emberi szellem legkomolyabb kifejezőképessége, de játékosság nélkül nem működik, vallja. „Az emberi kultúra legsúlyosabb mondandóit az esztétikai kultúra őrzi. De mindig könnyed, természetes, leleményes külsőben. Ami nem szárnyal — aminek nincs emelkedő és emelő ereje —, az nem szép. Az nem ragad magával. Az nem szuggerál." És még ennél is tömörebben fejezi ki, hogy a klasszikusnak mondott művészet az észhez szólt, az ultramodern szinte az ösztöneinkhez. A költő közéleti szerepét abban látja, hogy „indulatának minden rezzenéséről azon melegében adjon képet.“ Gaetan Picon Panorama des idées contemporaines című tankönyvében olvassa, hogy a huszadik század nyugati emberének üdvössége nem választható el a kollektivitástól. „A század szellemi törekvéseiben a két jő vonás: a szociális kérdéssel való törődés és a lét tragikumának fölismerése.“ Gorkij emberségét, mely szerint mindennek legfőbb forrása az ember — látja érvényre jutni nagy francia kortársai művészetében, az új spanyol és angol nyelvű költőkben, és „ez a mi nagy József Attilánk jeligéje is.“ Abban a beszélgetésben, amelyet az írás minden műfajában alkotó Illyés Nemes Györggyel, az Élet és Irodalom főszerkesztőjével a tihanyi Bagolyvárnak mondott tusz- kulumában folytatott, kijelenti, hogy mindenekelőtt költő. Alighanem a heve ragadta el, amikor hozzáfűzi, hogy minden más művét odaadná egyetlen versért, de ahhoz nem férhet késég, hogy a vers volt és maradt az első eredendő élménye. A riportra fordítva a szót, Illyés azt is méltó irodalmi műfajnak mondja, ha az írónak van elérnivalója és a riport mély pszichológiai érzékkel íródik, oly magas művészi színvonalon, mint a múltban Móricz, Kosztolányi, Krúdy, a jelenben Csoóri, Csák, Ruffy, Boldizsár művelték és művelik. Egy másik, sok érdekes kérdést érintő beszélgetésben, amit Hornyik Miklóssal folytatott, a szabad versről szólva kijelenti: „A szabad vers a legkötöttebb vers, mert ott, ,,helyben’ kell a poétikáját, a rltmlkáját, a megkötöttségét kidolgozni." Igenli a szabad verset, óriási erőnek tartja, nagy fölszabadulásnak, amely nagymértékben segíti a vers gondolati elemeinek kifejezését. A kezdőktől megköveteli, hogy tanulják meg a klasz- szikus prozódiát, és szokott szarkazmusával tapint rá arra az igazságra, hogy rendszerint azok ragaszkodnak a szabad vershez, akik nem ismerik eléggé a zárt prozódiát. Hogy mire jó a költészet? — erre a kérdésre azt feleli: a versek megtanították beszélni. Nem tudatosított érzések, sejtések, fogalmak a versen át hatottak rá először. „Nem tudnám megmondani, hogy mi volt az a többlet, amit egy-egy verstől kaptam, de ahogyan anyám megtanított arra, hogy mi a csésze,az asztal, a fogó és a kés, Ilyenképpen a költészet is megtanított egy sereg kimondatlan és talán még ma is kimondhatatlan érzésre“ — mondja. A magyar olvasóközönség verskultúráját magasra értékeli, kiemeli, hogy megértik és magukénak vallják az olyan költőket, mint Juhász, Nagy, Csoóri, Nemes Nagy Ágnes, Pilinszky. Illyés azok közé a nagy költőink közé sorolható, akik egész munkásságukkal az irodalom társadalmi funkcióját gazdagítják. „Az irodalomnak sokkal nagyobb a nemzetnevelő ereje és még a nemzeteket formáló ereje is, mint ahogyan közönségesen hiszik“ — állítja. Meggyőződése, hogy ha a nagy közösségi problémákat nem tudatosítjuk, „akkor valamikor száz esztendő múlva az irodalomtörténet úgy néz vissza erre a korszakra, mint tehetetlen korszakra, amelyben nem volt Igazi, nagy irodalom, voltak kisebb-nagyobb tehetségű költők, de a költészetnek nem volt igazi társadalmi szerepe. És sok minden tartozik ide, a közösségi témához. Ide tartoznak többek között a magyarságnak — a hazai és a határainkon túli magyarságnak — sorskérdései is." Illyés 1954-ben nálunk járt, és Prágában, az írószövetségben rendezett ünnepségen olyasféle szólamok hangzottak el, hogy „soha még nem volt ennyire együtt a cseh és a magyar nép, mint most, a szocializmus egy ege alatt.“ Illyés erre ezeket felelte: Nagyon szeretném, ha így volna, de nincsen így. De én pontosan azért vagyok itt, hogy így legyen, vagyis megmondjam, milyen fájdalmak és milyen félreértések vannak a két nép között, mert szeretném, ha legalább mi, írók föloldanánk ezt.“ Illyés emlékezete rögzíti, hogy az első sorban ülő Nezval feljött ekkor a pódiumra, átölelte, s elmondta, hogy „ők, a csehek éppolyan szorongatottnak érzik magukat,
