Irodalmi Szemle, 1972

1972/9 - Egri Viktor: Költészet és közösségi érzés (Illyés Gyula: Hajszálgyökerek)

megteremteni másképp, mint szóértéssel, vagyis békével képtelenség, mert hisz önmagában ellentmondás. Egy tizennégy-tizenöt milliós nyelvközösség nem megvetendő munkaterület még a világ népeinek együttesében sem. Bizonyos vagyok abban, hogy a magyar népnek ügyét szolgálva, az emberiségnek soron levő fenti két célját szorgalmazzuk mi magyarok éppúgy, mint akiknek rokonérzését és segítségét — vállalkozásainkban és nehézségeinkben — megnyerhetjük. Bízom tehát abban, hogy van okunk szívósan és jókedvűen dolgozni halálunk pillanatáig."

A Tiszták bemutatója után Pándi Pál — a nagy író iránti tiszteletét nem feledve, kritikájában megjegyzi, hogy Illyés a kis nép — nagy nép relációt, s ezen belül a magyarság létét-perspektíváját aggodalmai eluralkodásának periódusában pesszimisz. tikusan, nem a tudományos szocializmus jegyében értelmezi.

„Veszélyeztetik és még veszélyeztethetik a kis népeket a nálánál nagyobb erők, de ennek a veszélyeztetettségnek a »természetrajzát« nem lehet elvonatkoztatni a konkrét osztályviszonyoktól és a nemzetköziektől", írja Pándi Pál, és a továbbiakban kifejti, hogy az emberi társadalom fejlődése nagy távon nem a nemzeti elkülönülést erősíti meg, hanem a kizsákmányolástól mentes társadalmak asszociációját. Van olyan pont, ahol a tudományos szocializmus és az illyési költészet-utópia összehajtanak, de .. .„kétségtelenül különbség mutatkozik Illyés tragikus redőzetű, keserű világlátása, és a marxisták problémákat tudó, gondokat is ismerő és végső soron, lényegében történelmioptimista világnézete között.“

Ha Pándinak ebben a szemléleti kérdésben igazat is adunk, ez ikoráiitsem jelenti, hogy kisebbítjük a Tisztáknak és általában Illyés többi nagy drámáinak gondolati-eszmei értékeit, melyekben kiélezett, sorsdöntő helyzetekben vall hősei erkölcsi-emberi magatartásáról, s helytállásukkal következtetni enged a nemzeti létet megtartó erkölcsi erőkre.

1970 májusában, a Herder-díj átvételekor Bécsben járva, Szakvizsgán — nacionalizmusból című úti jegyzeteiben elmondja, hogy bár elég tinta kifolyt tolla hegyén az újabb kor nemzeti-nemzetiségi kérdéseinek felvázolására: „torzító vonást az a toll nem ejtett, nem bicsaklott le sose az emberség útjáról a nemzeti türelmetlenség, a nacionalizmus árkaiba.“

Nem érdektelen írásaiban nyomon követni, hogyan és miért tör fel benne oly gyakran a nemzeti pusztulás veszélyének érzete. Örökség ez, amit a tragikus „beállítottságú“ Ady vett át Zrínyitől. „Különös élességűre Zrínyi óta van felhangolva egy húr a magyar lírán: a nemzeti pusztulás veszélyét mondja, s ellene a segítségét kéri. Ady a legmesszehangzóbban ezt a húrt tudta verni, maga is pusztulóban."

Ezt a Zrínyi—Ady örökséget tudja magáénak Illyés, és a probléma lényegére ott tapint rá, ahol kijelenti, hogy minden harmadik magyar neki idegen nyelvű környezetben él, már a puszta ténynéi fogva műveltségileg, szellemileg hátrányban. Ez ellen, szerinte, az egyetlen helyes orvosság: meg kell szüntetni az anyanyelvi megkülönböztetést, mely százezreket és milliókat a társadalmi létra mélypontjára nyomhat.

Eltérően Adytól, aki pesszimizmusától protféciós verseiben sem tudott szabadulni, Illyés, aki azt vallja, hogy a modern költészetnek a kétségbeesés az alaptalaja, nemzetféltésében iránytűt talál Leninben. Nem győzi eléggé tanulmányozni Lenin nemzetiségi tételeit. Elragadja a bennük uralkodó igazságérzet, a belőlük áradó emberiesség és lelkiismeret. „Lenin nem puszta jogtiszteletet kíván a nagyobb nemzetektől a kisebbek iránt. Előzékenységet, udvariasságot, nagylelkűséget; mindazt, ami a gyengébbeknek kijár — a testvértől" — írja.

Külön tanulmányt érdemelne megvilágítani és összegezni mindazt, amit Illyés cikkeiben és nyilatkozataiban, beszédeiben a művészetről, a költő szerepéről, a szabad versről, az avantgardról, a riportról, a költészet egyetemességéről, a pesszimizmusról és a kétségbeesésről, a magyar irodalom világirodalmi szerepének lehetőségéről és akadályairól, az irodalmi életről írt és mondott.