Irodalmi Szemle, 1972
1972/8 - Jaroš, Peter: Szégyenpír
Egyszerre mélyet sóhajt. Néhány lépés után egy vaskerítéssel körülvett sír köti le a figyelmét. Erre haladtában mindig megáll, elidőzik egy pillanatra. Ezt most sem mulasztja el. Rádől a vaskerítésre, ahogyan máskor is szokta, és csendben marad. Egy nemzetébresztő költő csontjai porladnak itt, vagy már rég szét is mállottak. Olyan hangosan és sokáig lelkesedett a szlovákokért, hogy elfelejtett verset írni, s amikor élete alkonyán, állami nyugdíjra szorulva, ki tudja, talán az idős ember, bölcs aggastyán szerénységétől ihletve, talán nyugdíja iránti aggódásból, legalább versben próbált lelkesedni, meglepetve jött rá, hogy csöndben és némán is elfelejtett gondolkodni, amiért a versírásból kétszeresen nem lett semmi. Bizonyára elátkozta a közügyek iránti vakbuzgóságát és belső dolgainak elhanyagolását, bár azzal is tisztában volt, hogy ellenkező esetben éppen most nem lehetne a nemzet néma lelkiismerete, ahogy sokan gondolták róla. Holott ő maga pontosan tudta, hogy a nemzetnek nincs lelkiismerete. Ezért aztán akár gyávaságból, akár szükségből, ezután már csak a pincéjében lelkesedett hangosan, de ott jött rá arra is, hogy fölöslegessé vált, hogy mostani büszkesége többszörösen felülmúlja azt a megváltást, amelyet valaha ígért. Sőt — tudta, nemcsak sejtette, hanem tudta, hogy a nemzeti ügyek iránt már végképpen nem érez semmit, amit pedig reggelente érez, az nem más, mint az éjszakai bevizelése után maradt bűz. Életének olyan szakaszához, illetve időszakához ért, amikor nem tudott dühbe gurulni. Néha olyan gondolata támadt, hogy egyetlen kiáltása földrengést idézne elő. Nem mintha meghibbant volna, egyszerűen csak eltompult, de nem azárt lett tom;a, mert megöregedett, hanem azért, mert sohasem volt okos. Ez a valamennyi körülötte levőtől tiszteletreméltóbb sír nyilvánvaló félreértés, nyilvánvaló sérelem a szomszédos, közönséges kövű sírok számára. Ha egyáltalán megbocsátható ilyen sír egy ilyen embernek, akkor részben csak azért, mert a múlt századból maradt itt. Pavol, az egykori gimnazista, ismét felsóhajt. Megtapogatja a halott lábánál nőtt nyírfácskát, amely alaposan megterebélyesedett. Talán a halott nedvei voltak kedvére. Nem, ez nem tartozik ide. Pavol már indulna, de a szíve táján űrt érez. A saját hangján szól magához: Ej, te Pablo Sapko, te Pavol, te Paul, te Paulo, te mafla, mi lett volna belőled, ha kólika és giliszták nélkül befejezted volna a gimnáziumot, és e megboldogulthoz hasonlóan egy kicsit Lőcsén, egy kicsit Eperjesen, egy kicsit Presporkban, egy kicsit Halléban, egy kicsit Milánóban, egy kicsit Bécšben, egy kicsit Moszkvában, egy kicsit Belgrád- ban, egy kicsit pedig Krakkóban szagoltál volna bele a tudományokba. Na, mi volna belőled? Fiskális? Hazafias költő? Magyar palatínus? Országgyűlési képviselő? Tisztviselő a megyei bíróságon? Mások kijelentéseinek jegyzőkönyvbe foglalója? Miskároló vagy felcser? Hahahal Hahaha! Á, fütyülni rá! A dicsőség múlékony, mint a mezei fű. Megnő, elhervad, elrothad! Jó neked, Palkó, ahogy van! A föld alatt egyre megy, akár fiskális, akár sírásó voltál életedben ... Ajaj, sóhajt kis idő múltán, amikor már dolgára indul. Jó, hogy a nagy emberek is meghalnak, különben az emberiségnek kéne őket agyonvernie! Pavol nemsokára a sírhelyhez ért. A földbe szúrt táblán név: Pazurko! A lapátot a csákánnyal együtt ledobja, s a zsebéből colstokot húz elő. A legközelebbi sírtól közt hagy, s a földön lassan,megfontoltan kiméri és kijelöli a téglalapot. Szemügyre veszi, nem billen-e rombusz alakúra, megállapította, hogy minden rendben, a markába köp, megragadja a csákányt, s széles lendülettel oly makacsul, akkora erővel és kitartással ás, amilyet aligha várt tőle valaki. Amikor egy darabot föllazított, a csákányát leteszi, fogja a lapátot, és kihányja a földet. A talaj agyagos, könnyen, puhán ásódik. Nemsokára már inkább csak a lapátot használja, azzal mélyíti a gödröt. A csákánnyal a sarkakat igazítja el, s ha sziklára akad, azt ássa körül. Az órájára, majd a napra tekint, és elégedetten mosolyog. A gödörrel hamarosan, illetve jóval napnyugta előtt el kell készülnie. Pazurko nyugodhat békében. Ahá, Pazurko békében nyugszik majd, villan át az agyán, de mindjárt meg is hökken, mert rájön, hogy ma milyen összefüggésben használta immár másodszor is ezt a fordulatot. Munka közben nem nagyon akarózik gondolkodnia. A sokféle izom és mozdulat ösz- szehangolása annyira igénybe veszi az agyat, hogy a gondolat csak cseppenként szivárog be a tudatba. Egyébként munka közben nem is nagyon kell gondolkodni, mert
